Miután visszabattyogtam a legutóbbi blogfrissítés után a szállásunkra egy falka kóborkutya (nagyon jófejek), egy szamárcsalád és három tehén társaságában a sötét utcán, megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a bejárati kaput a megszokottól eltérően már bezárták. A házigazda joggal hihette, hogy már mindketten otthon vagyunk, mert Mártijózsi már valóban előbb hazajött, nincs túl jó bőrben jelenleg és nem akarta megvárni kínszenvedéseimet az internettel, így először csak félénken kopogtattam a két és fél méteres vaskapun, ami így is úgy szólt, hogy az egész utca ettől visszhangzott, majd egyre erősebben tettem ezt, mikor kezdtem felfogni, hogy az égvilágon semmi foganatja nem lesz próbálkozásomnak. Tíz perc után első reakcióként a szomszéd ház ablaka kinyílott, egy arc kihajolt rajta, majd három percnyi irgalmatlan mélytorokból felgyülemlő turhagyűjtés után kicsapta a slejmet a szájából és jóízűen szörcsögve visszacsukta ablakát. Mondanom sem kell, hogy nagymértékben azonosnak éreztem magam a földet érő matériával mikor rájöttem, hogy nem sok esélyem van elkerülni a falmászást, amihez lábam jelenlegi állapotát tekintve nem sok kedvem volt.
Közben a szemben lévő házból is kijöttek páran, de nem volt probléma hogy angoltudás nélkül is megértsék szorult helyzetemet mikor látták a kötést a lábamon, így két kislány torkaszakadtából kiabált valamit, számomra érthetetlen nyelven, én meg két kézzel dörömböltem a kapun, de egyik sem vezetett eredményre. Elkezdtem keresgélni valami hosszú darab rudat, hogy kifeszítsem a kétszárnyú kocsibeálló reteszét, de persze azonnal beletört az egyetlen fadarab amit találtam.
Utána a Mártis nevét kezdtem kiabálni, hátha ő lesz olyan jó és meghallja, de nem, mert ő közben a legnagyobb nyugalomban üvöltette szobánkban Lou Reed Perfect Day című számát és a fényképeit válogatta. Tudni kell, hogy mi egy a ház tetejére épített bódéban lakunk, ahonnan ha kilép, pont megláthat engem. Ebben bíztam, de ezirányú reményem sem volt hosszabb életű, mint amennyit a fent említett turha a földbecsapódás előtt a szabadesés mámorában eltölthetett. Addigra a kislányok is feladták és eltűntek valahol, én pedig nekiveselkedtem, hogy felmászok a falra, ami fölött egy méterrel a kétes minőségű elektronyos vezeték futott, sajnos éppen nem volt áramszünet. Természetesen mire felmásztam és kétrét görnyedve, hogy ne én földeljem le az elektromosságot ami felettem futkorászott , elbillegtem a falnak addig a pontjáig, ahol már a mi kertünkbe ugorhatok le – mert persze, ha valaki az utca felől felmászik a falra és rögtön a túloldalán leugrik, akkor még nem ott találja magát ahová érkezni szeretne, hanem egy másik kertben, aminek semmiféle összeköttetése nincs a miénkkel, így a szerencsétlen kénytelen egy falrendszeren keresztül megközelíteni a kiszállási pontot -, megjelent a házigazda, pont abban a pillanatban, mikor egy fába kapaszkodva himbáltam le magam a fal tetejéről. (Ennél a műveletnél csak a zuhanyzásom volt bravúrosabb, mikor Nureyev balett-társulatának legtöbb tagját kicsapva a balett élvonalából próbáltam a legkülönbözőbb pózokban libegve megakadályozni, hogy víz kerüljön a térdemre.) Ekkor a turhás ablak is kinyílt, és egy nő kezdett perlekedni szerencsétlen házigazdánkkal, aki zavartan mentegetőzött, hogy pont a konyhában volt és nem hallotta, sajnos, és hogy szegény én, meg a lábam, meg minden, ráadásul kiderült, hogy a Márton is pont akkor akart kijönni cigizni a tetőre, mikor én felértem, szóval, ha még egy percet várok, akkor több fronton is megérkezett volna a felmentő sereg, de hát húsz perc-félóra után ki gondolta volna, mi?

Idoben kicsit visszaugorva, itt egy rovid kis szosszenet, a manalibol lehbe vezeto ut altal okozott agymenes audiovizualis valtozata. a megalloknal annyira keszen voltunk a magassagtol, hogy ez kerekedett belole:

Manaliból Lehbe from varanasi varangyai on Vimeo.

Amugy az aggodoknak uzenem, hogy semmi baj, ma kolostorokban maszkaltunk Leh kornyeken, egy mini maruti vagy mi a franc soforrel egyutt torteno kiberlese kovetkezteben letrejovo mobilitas lehetosegenek megteremtese utan, jo volt, majd lokunk kepeket is meg szoveget, ma csak ennyire telik. Ha minden igaz holnap elindulunk Srinagarba, majd onnan jelentkezunk, pa

Először nézzétek meg a videót, aztán jöhet a szöveg:


Lefele Leh fele from varanasi varangyai on Vimeo.



Volt szerencsém igénybe venni a nyugat-tibeti egészségügyi szolgálatások egy részét, miután balszerencsés módon (nevezhetjük akár ostobának is) sikerült összeszednem a videón is látható képződményt a térdemre. Hiába vagyunk jó magasan, ahol az ember azt hiszi, hogy minden tiszta és friss, erre könnyű rácáfolni: elég egy percen keresztül nyitott szemmel sétálni ebben a városban és máris meggyőződhetünk ennek ellenkezőjéről. Az egy dolog, hogy a főutcán napok óta a felszínen csordogál a városka szennyvizének nagy része, mert ezt minden bizonnyal hamarosan orvosolni fogják és szépen visszaterelik otthonába a csatornába, azonban ettől függetlenül már csak a mindenütt jelenlévő hatalmas mennyiségű por is hozzájárul ahhoz, hogy ne a tisztaság fényesen csillogó ideája vetüljön elménkbe mikor sétálgatunk ebben az amúgy lenyűgöző városkában. A jelentős mennyiségű utcán kódorgó kutyanemzetség, a tehenek és borjaik céltalannak tűnő idétlen bóklászása és a szamarak olykor makacsul ostoba jelenléte csak hozzájárul ahhoz, hogy a városképet a telibe van szarva címmel jellemezhessük, nem beszélve a gyakran előforduló utcán vizelő férfiakról. Szóval mindezek függvényében úgy döntöttünk sebem megszerzése után, hogy azt bizony ki kéne tisztíttatni, fertőtleníteni, bekötözni stb. Egyébként az előzményekről annyit, hogy rendkívül jó ötletnek tűnt (tulajdonképpen még mindig az), legurulni biciklivel a világ legmagasabb még motoros járművel járható hágójáról a Leh-től északra fekvő Khardung La-ról, ami mögött a Nubra folyó völgye, azon túl pedig kevéske 100 km-el a Karakorum láncai húzódnak. Ha minden igaz akkor a K2-t is sikerült látnunk, ami a maga 86xx méterével a második legmagasabb csúcs a világon. Szóval ilyen környezetben egy 5600 méter magasról történő gurulás azt hiszem minden bicajbarát eszét elvenné és mivel rendkívül könnyen megvalósítható a Khardung La-ra való feljutás, nem habozna megtenni azt amit mi. Persze eszünk ágában sem volt feltekerni odáig, mivel min. 45 km innen Lehből a hágó és végig emelkedik, összesen 2100 métert, elég megterhelő, főleg úgy, hogy sokszor a szimpla gyaloglás egy emelkedőre már légszomjat okozhat akár 3500 méteren is, noha már jópár napja akklimatizálódunk a magassághoz. Szóval mexikói és német barátainkkal úgy döntöttünk hogy biciklit bérelünk és felvitetjük magunkat dzsippel a hágóra. Ők a Nubra-völgy felé szándékoztak gurulni, mert egy-két napot el akartak ott tölteni bicajjal, mi viszont költségkímélő okokból úgy döntöttünk, hogy visszagurulunk Leh-be, pedig jó lett volna velük tartani.
Kerestünk egy biciklikölcsönzőt szombaton és megbeszéltük velük h fejenként 830 rúpiáért felvisznek a hágóra, megszerzik az engedélyeket (mert az military övezet) és adnak egy-egy cangát, sisakot és kesztyűt. Mikor megtekintésre előrángatták egy akolnak tűnő helységből a járgányokat, és kipróbáltuk őket – már amelyiket lehetett -, elég sok problémával találtuk magunkat szembe. Az egyiken gyakorlatilag egyáltalán nem volt fék, a másik kettő nem tudott váltani, a negyediknek olyan nyolcas volt az első kerekében, hogy beleszédültem ha ránéztem, ráadásul elég kicsi méret volt még a mexikóinak is, aki a legkisebb közülünk, így ki kellett cserélni a kormányát egy olyanra, ami előrébb lóg, hogy ne görnyedten kelljen gubbasztania a szerkezeten. Megbeszéltük velük, hogy vasárnap reggel 8-ra megyünk, addigra ők megreparálják a bicikliket és húzhatunk fel a francba.
Igy is történt, attól eltekintve, hogy a biciklik ugyanolyan állapotban voltak mint előző nap, de most már legalább dolgoztak rajtuk. Végül is egy jó másfél óra múlva, miután a Mártis megkapta az egyik alkalmazott saját verdáját, ahelyett, amit előzőleg szántak neki, és sikerült kiharcolnunk, hogy legalább valami kesztyűnek látszó tárgyat kaphassunk, valamint olyan sisakot aminek össze lehet csatolni a pántját (az enyémet akkor ragasztották össze pillanatragasztóval, de a pillanat itt nem a ragadás, hanem a ragasztás időtartamára vonatkozott), feldobálták a dzsipre a bringákat, mi is beültünk négyen plusz ketten a kölcsönzőtől és elindultunk felfelé. Az út maga lenyűgőző volt, hihetetlen látványban volt részünk gyakorlatilag minden pillanatban, még akkor is amikor a fejemet irgalmatlan erővel vágtam be a felette lévő kapaszkodóba a sokszor hepehupás úton, és akkor is, amikor azt láttuk, hogy kb. 50 katonai teherautó vonszolja fel magát az úton, fölöttünk több száz méterrel. Kb. másfél óra alatt felértünk, az út egy része kifejezetten jó minőségű volt, úgyhogy izgatottan vártuk a gurulást. Fent felmásztam még egy kis kilátószerűségbe, odafelé menet azért éreztem hogy készen vagyok az magasság okozta oxigénhiánytól, de közel sem volt annyira durva, mint amikor Manaliból jöttünk Lehbe, sokszor ötezer körüli hágókon át. Mostanra elég jól hozzászoktunk a magassághoz. Elbúcsúztunk barátainktól majd elindultunk lefelé. Mintegy 100 méter után belefutottunk egy másik katonai konvojba, ami legalább harminc, magából irgalmatlan mocskot kiokádó teherautóból állt. Közben elő a kamera és elkezdtük rögzíteni a gurulásunkat, ami kicsit szétszabdalta ugyan a folyamatos gurulás élményét, de nem bírunk leszakadni róla, hogy megörökítsük. így is tudtunk annyit gurulni szerintem, mint otthon egy év alatt. Erről nem akarok sokat írni, mert semmi értelme, úgysem tudom érzékeltetni azt a térérzetet amit ott észleltünk. Nem lehetett igazán gyorsan száguldani, mert az út nagyon kanyargós és bármikor felbukkanhat egy teherautó szemből, azt meg nem akartuk megkockáztatni, hogy a szerencsétlen TATA és egyéb márkájú ordasokat lelökjük az ezer méteres szakadékba, miután összeütköztünk. így inkább óvatosak voltunk és körültekintőek.
Már elhagytuk az elágazást ami visszahozott volna minket Lehnek arra részére, ahonnan indultunk, de mi inkább egy másik utat választottunk, ami a város egy részét elkerülve egy másik ponton csatlakozik be a városba, mert onnan közelebb lett volna az Indus, ahová még el akartunk tekerni. Hát ez már nem jött össze… Éppencsak egy picit kellett volna előbb észrevennem azt a fekvőrendőr-szerűséget, amit földből döngöltek az útra, hogy már ne egy kézzel tartva csak a kormányt próbáljak meg áthaladni rajta, így viszont csak annyi rémlik, hogy látom ahogy közeledik felém a hupli, én pedig már tudom, hogy mi fog velem történni. Tisztán emlékszem a betonon métereket történő előrecsúszás sajátos, mással össze nem hasonlítható érzésére, majd a megnyugtató megállásra. Jó érzékkel az előttem haladó Mártis pont akkor nézett vissza rám, amikor a hasamon csúsztam előre, egyik kezemben a kamera (ezúton üzenem Levi, hogy semmi baja nem lett, máig nem értem, hogy hogyan. Talán mert úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére, harmadik szememként használom ugyanis, holtversenyben a fényképezőmmel és a tobozmirigyemmel), hátamon a táska két fényképezővel plusz az optikákkal. így ő is odajött gyorsan segíteni, meg a helyi srácok is, egyikük megcsinálta a bringát, míg én próbáltam magamhoz térni az első sokkból. Kipróbáltam a kamerát, szuper, hogy csak az aksi tört el, de úgy hogy közben semmi baja nincs és működik, már meg is ragasztottam, jobb, mint újkorában. Szemügyre vettem a nadrágom foszlányai alól kikandikáló térdhúsomat, majd elbúcsúztunk a nézőközönségtől és elindultunk orvost keresni, hogy ellássa a sebet. Nekünk is van végül is mindenféle eszközünk, de mégis csak jobb ha valaki hozzáértő csinálja meg, minthogy én barmoljam össze, ráadásul tetanusz is kellett. Eléggé készen voltam, de tudtam még bicajozni, bár nem volt egy nagy élmény a városban a kaotikus közlekedési körülmények és a tüdőrohasztó szmog közepette ezt a nemes sportot űzni. kérdezgettük, hogy merre van a kórház, végül eljutottunk először egy magándokihoz, aki egy emeleti patika mögötti sötét veremben ülve mondta, hogy a kórházba kell, hogy menjek, mert ott fogják tudni ellátni, aztán belefutottam még egy „magánklinikába”, ahol az asszisztensnő készségesen elvállalta a kezelémeset, de míg várakozás közben volt alkalmam körültekinteni a helyiségben, ami inkább hasonlított egy elhanyagolt mészárszékhez, mint egy rendelőhöz, inkább úgy döntöttem, hogy mégiscsak az állami kórház kéne, nem volt bizodalmam a sárga foltos gumikesztyűhöz, a falakról csorgó szürkészöld nedvekhez és az iszonytató ágyhoz, amin nem tudom milyen eredetű foltok heverésztek csalogatóan. Szóval egy pillanat alatt leléptem, és szerencsére még bicajra szállás előtt konstatáltam, hogy otthagytam a táskámat, benne két fényképezővel, négy optikával és a videokamerával, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, felvonszoltam magam a rendelőbe, ahol szerencsére ugyanott hevert a cucc, ahol hagytam, aztán irány a közkórház.
Nemsokára megtaláltuk, a recepción rendkívül kedves nőszemélyek fogadtak, akik 2 rúpia ellenében adtak egy papírt amire felvezették a nevem (érdekes módon itt Indiában, csak Daniel vagyok mindenhol, a vezetéknevem senkit sem érdekel, biztos azt hiszik ,hogy ez az), majd bejutottam az orvoshoz egyből, aki gyakorlatilag rám sem nézett, kitöltötte a papírt, amit kaptam, azazhogy kötözés, tetanusz, antibiotikum és fájdalomcsillapító, majd kiküldött, elvezettek a kötözőbe, ahol egy kedves hölgy kitisztogatta, lefertőtlenítette és bekötözte a sebemet a félhomályban, merthogy éppen áramszünet volt az egész városban. Aztán vissza a recepcióra, ahol az asszisztensek és tolakodó betegek kisebb tömkelegében beadták a seggembe a tetanuszt, majd kezembe nyomtak három darab pirulát, antibiotikumot, hogy akkor ilyet vegyek és ezt is szedjem be, aztán elengedtek isten hírével. Azt hiszem nem fogom igénybe venni az utolsó pillanatban beszerzett biztosításomat, emiatt a 2 rúpia, azaz 8 forint miatt, amennyibe az ellátásom került.
Felpattantunk a bringára, hogy visszavigyük őket, de az elviselhetetlen szmog miatt képtelenek voltunk felfelé tekerni az emelkedőn, így tolni kezdtük. Hogy lerövidítsük az utat, bekeveredtünk egy sikátorba, ami vesztünkre jó hosszú lépcsővé változott, két szélén boltocskákkal, ahonnan méregdrága kasmíri sálak lógtak ki az utcára, minduntalan belegabalyodva a csontmocskos biciklik kerekébe, amit a vállunkon cipeltünk, miközben próbáltuk kikerülni a békésen kérődző teheneket a szűk 150 centis utcácskában. Nem mondanám, hogy különösebben jól esett a lábamnak ez a cipelés, ráadásul közben a helybéliek sajnálkozó mosolygását is viszonoznunk kellett, nekünk, a két idiótának, akik biciklit cipelnek egy csak lépcsőből álló sikátorban, szétszakadt nadrágban sántítva a tehenek és sálak között. (Utóbbi csak én, Mártis ép maradt, de azért természetesen idiótának ő is idióta.)
Az éjszaka gyötrelmesen telt. Szinte egyáltalán nem tudtam aludni, annyira fájt a lábam, ráadásul fektemben észrevettem, hogy ha picit is oldalra fordítom a lábfejemet és úgy próbálom felhúzni a térdemet, akkor elviselhetetlen fájdalom látogatja meg a lábszáramat és a térdem hátsó részét. Ráadásul az antibiotikumot nem mertem bevenni, mert a neve alapján (Amoxycillin asszem) úgy gondoltam, hogy penicillinszármazék, én pedig azt nem ehetek, úgyhogy csak feküdtem, mint egy magatehetetlen szerencsétlen és meggyőződésemmé vált, hogy a seben kívül valami rosszabb dolog is történt a térdemmel, úgyhogy elhatároztam, hogy visszamegyek a kórházba, hogy röntgenezzék meg vagy valami. Reggel azért megnyugodva vettem tudomásul, hogy rá tudok állni, sőt vánszorogni is tudok, úgyhogy elmásztunk a kórházba gyalog, bő háromnegyed óra alatt, de most egy másik szárnyba irányítottak, ahol szörnyedelmes tolakodás után (nem én tolakodtam, hanem elém) 2 rúpiáért ismét kaptam egy ugyanolyan papírt, majd eligazítottak a 17. szobához. A rendelő előtti folyosón a legkülönbözőbb népek üldögéltek, ki magában, ki pedig fennhangon kántálva az Om Mani Padme Humot, miközben imafüzéreket morzsolgattak. A rendszer úgy nézett ki, hogy a pad egy részén gyűjtöttük a papírokat írással lefelé egymásra helyezve őket, hogy majd mikor megjön az orvos, átnyújtsák neki és abban a sorrendben hívhassa be a betegeket. A Mártis kb. negyedóra után elment, semmi értelme nem volt, hogy ott szívjon velem, így csak én maradtam meg tucatnyi tibeti, kasmíri, pandzsábi, ladakhi népség. Bő másfél óra múlva megjött az orvos, ami olyan felbolydulás kezdetét jelentette, mint a mikor a csirkeólba beöntik a moslékot, és mindenki egymást taposva igyekszik közelebb kerülni a kincshez. Én kihagytam magam ebből a játékból, se kedvem, se idegem nem volt ehhez, alapvetően elég rezignáltam vártam arra, hogy ha majd leharcolják egymás között a bejutás lehetőségét, előbb-utóbb csak bekerülök én is. Ez egy jó három órás várakozás után sikerült is, addig azzal töltöttem az időt, hogy szemügyre vettem az embereket, akik pedig azzal töltötték az időt, hogy engem vettek szemügyre, mint egyetlen fehér bőrűt, szóval jól elvoltunk. Igen, végül is sokkal érdekesebb volt, mint valami turistákkal elárasztott világ csodáját bámulni. Az orvos azonnal megállapította, hogy nem tört csont, úgyhogy a röntgen nem szükséges, és hogy teljesen természetes, hogy iszonytatóan fáj, ha hajlítom, úgyhogy pihentessem kinyújtva pár napig és jobb lesz. Egyébként igaza volt, mert már most sokkal jobb. A gyógyszerről nem tudta megmondani, hogy tartalmaz-e penicillint, így felírt egy másikat, amiről úgy hitte, hogy „asszem nem tartalmaz penicillint”, majd elküldött egy újabb kötözésre, és pá.
A kötözőből, ahol már ismerős voltam, kiküldtek a közeli a gyógyszertárba, hogy vegyek magamnak antibakteriális kenőcsöt, amit majd belekennek a sebembe, így is tettem, majd szépen újra lekezeltek, míg én a csillagokat bámultam, amik a szemem mögött és a fejem körül röpködtek. Holnap (szerdán) újra megyek, kíváncsi vagyok, hogy gyógyul. De ma már sokkal jobbnak érzem a lábamat, mint tegnap, úgyhogy abszolút bizakodó vagyok. Erre a két napra pont egy kétnapos túrát terveztünk pedig egy közeli 4900 m magas hágóra, ez most sajnos kimarad, de hát ez van, majd Nepálban túrázunk. Most viszont mennem kell a szabóhoz, aki megvarrja az egyetlen hosszúnadrágomat, úgyhogy gudbáj!

UI. Azóta megjöttem a szabótól, aki a kis lábbal hajtott varrógépén 30 rúpiáért meggyógyította a nadrágomat, ezer hála neki!

Ezt már Manaliból írom, de még egy kicsit Delhiről. Elvergődtünk metróval a Modern Művészetek Múzeuma felé, de még rohadt sokat kellett gyalogolnunk az állomástól egy végeláthatatlan sugárúton Új-Delhiben, minden sokkal nyugisabb volt, mint addig, de lehet, hogy ez csak a vasárnap miatt volt így, fene tudja. Mindenesetre a metró az veri a nyugat-európai metrókat (a miénket már pláne), döbbenetes, hogy a legnagyobb mocsok és zsivaj és embertömeg között megtalálod a lépcsőt, lemész, és egy ultramodern metróállomáson találod magad. Kis kerek tokent árulnak, amiben vmi chip lehet, mert csak hozzá kell érinteni egy érzékelőhöz, ahol kiÍródik, hogy mennyiért vettük (ez attól függ, meddig utazunk. (kivancs vagyok, rajon e a dani, hogy beleeirtam. M) (Rajongok, D) Egyszer sem került többe 8 rúpiánál –azaz kb 32 forintnál), persze csak miután átvizsgáltak minden belépőt egy biztonsági kapun, a táskákat pedig egy röntgengépen. Pont mint a pl.  a repülőtéren.  A metróban nem szabad fényképezni, de itt van kettő,  az egyik  önmagáért beszél, a másik pedig egy deko az egyik állomás falán, kicsit posztkomcsi jellegű, építjük az ipart típusú.

A Modern Művészetek Múzeuma minden képzelet felülmúlóan tökéletes élményt biztosított számunkra, az új szárnyat idén januárban adták át, mi ebben voltunk, itt kb a XIX.sz-tól napjainkig találhatóak főként képek, de néhány szobor is.  Sajnos fényképezni nem lehet, talán jobb is, mert akkor egész nap ott maradtunk volna, eszméletlen jó a gyűjtemény, ha valaki Delhibe jön,  semmiképp se hagyja ki. Az egyik legnagyobb meglepetést ez a kép okozta (mobillal le tudtam fényképezni, elég ótvaros minőségben):


Egyből az ugrott be mindkettőnknek, hogy a Zebegényi temetőt és az onnan a Kálváriára vezető utat ábrázolja, vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonlót. El sem tudtuk képzelni, hogy kerül egy indiai festő képére ez a táj, itt Új-Delhi közepén. Közelebbről már látszottak a nevek a sírkereszteken: Glázer József, Glázer Józsefné, stb., egy csomó név magyarul. Aztán észrevettünk egy másik képet ugyanettől a művésztől, a címe Hungarian Village volt.  Kicsit utánanéztünk a festőnek, a neve Amrita Sher-Gil, és kiderült, hogy szikh apától és magyar anyától született vmikor a XX- sz. elején.  A zebegényi képet (mert nekem meggyőződésemmé vált, hogy ott készült) 1939-ben festette 25 évesen. Két évvel később 1941-ben meghalt egész fiatalon. Nagyon jó képei vannak. De az az igazság, hogy főleg a legmodernebb része a tárlatnak, az teljes egészében úgy jó, ahogy van, nem is írok róla többet, mert semmi értelme, látni kell és kész. Egy képet még lekaptam a mobilommal, talán látszik belőle vmi:

Ezek pedig a muzeum kertjeben keszultek:




A múzeumból nem volt erőnk visszagyalogolni, mert agyrothasztóan meleg volt mikor kijöttünk a légkondis épületből, így megalkudtunk egy motorriksással, hogy 45 rúpiáért és két szál cigiért elvisz a metróhoz, aztán ott kicsit vitáztunk, mert nem akart annyi pénzt visszaadni a 100-asból, amennyi járt volna, végül amikor rájöttem hogy 20 forintnyi összegen vitatkozom vele, ráhagytuk és eljöttünk.



Visszamentünk a szállásunkhoz, ahol volt még kb 20 percünk ,ettünk gyorsan vmit,  aztán mentünk Charlie irodájába, aki a buszt intézte nekünk. Charlie egy utazásszervező fickó, nagyon jópofa figura és megbízható. 17-kor indult volna a buszunk, mondta h 16.30-ra legyünk az irodájában, ami meg is történt –ott aludt éppen, mert beteg volt. Mondta h kicsit még várnunk kell. 16.53-kor aztán megkérdeztük, hogy nem gáz, hogy mindjárt indul a buszunk, mondta, hogy nem probléma, nem-nem, aztán pár perc múlva telefonált egyet, bejött egy srác, aki elkísért minket a buszmegállóhoz, ami olyan 6-7 perc volt gyalog. Közben beszélgettünk, mondta, hogy Charlienak dolgozik, 17 éves, és nem tud sehová sem utazni, mert mindennap meló van, pihenni sem jut sok ideje. Nagyon kedves, barátságos gyerek volt. Táncos szeretne lenne, úgyhogy mikor ideje van mindig gyakorol. A buszmegálló valójában egy szélesebb utca egyik teljesen a többivel megegyező pontja volt, letelepedtünk, mert mondta h még  h pár perc.  Minket fog felvenni először, aztán még megyünk ide-oda és felvesszük a többi utast is. A pár percből végül cirka másfél óra lett, de végül minden gond nélkül fent voltunk a buszon, egy egész jó Volvo, légkondival, tűrhető ülésekkel. Rohadt fáradtak voltunk, mert azelőtt csak kb négy órát aludtunk, gondoltunk, hogy majd a buszon…
Összevissza kóvályogtunk Delhiben, szép lassan megtelt a busz és elindultunk Manali felé. A légkondi kezdett egyre elviselhetetlenebbül hideggé válni, igaz csak egy papucsban voltam, rövidujjúban és rövidgatyában, de elővettünk előtte egy pokrócot is, viszont ha azt magunkra pakoltuk akkor meg melegünk lett. Persze az előttünk ülő csutkára hátrahajtotta az ülését, és még egy hindi filmet is beraktak a deluxe szórakoztatás jegyében, ami valami olyan hangerővel üvöltött, hogy képtelenség volt kikapcsolni az érzékelőszerveinket és álomba merülni. Este 23 körül megálltunk egy „félórára” (másfél), aztán jött az út nagyobbik része, immár végre csendben és nyugalomban, beszorítva és hol fázva, hol izzadva. Az úton elképzelhetetlen helyek mellet haladtunk el, hatalmas sátorváros, rohadó ponyvákkal, porban fetrengő emberekkel, tehenekkel éhesen kóborló kutyákkal, máskor egy nyüzsgő város, ahol a többsávos kereszteződés járdaszigetén figyelhettünk meg embereket otthonukban (azaz egy kartronpapíron). Mikor megláttak kedvesen integettek, valahogy úgy tűnik, hogy az itt élő emberek a legnagyobb nyomor közepén is boldogok, de legalábbis mosolygósak.
Mikor végre sikerül volna elaludnom, elértünk a hegyekbe vezető úthoz, ami olyan állapotot idézett elő a buszon ülők (legalábbis az én) számára, mintha egy állandó földrengés közepén ülnék és úgy próbálnám elérni az alvás tudatállapotát. Hát ez persze csak nagy sokára sikerült, bár még most sem tudom, hogy a fejemben zúgó kavalkád álom volt-e vagy csak a félig öntudatlanul hullafáradtan gomolygó benyomások zűrzavaros egyvelege. Mindesetre reggel fél 7 körül ismét megpihentünk, közölték hogy még három óra az út, ami azért nem hangzott olyan rosszul, bár kábé ilyenkorra kellett volna eredetileg megérkeznünk Manaliba. Gyönyörű hegyek között egy folyóvölgyben vezetett az út, mellettünk sokszor függőleges sziklák, alattunk a zúgó folyó, néha megszépítve egy-egy vízerőművel, de mindenesetre lenyűgöző volt körülnézni, lélegzetelállító táj. Mindenhol burjánzanak az erdők, néha tehéncsordát terelnek keresztül az úton, ls közben kellemes indiai zene szól a buszon. Amint leszálltunk egyből ránkvetette magát egy fickó, hogy van-e szállásunk, mert ő 200-ért ad nekünk, ha még nincs, ráadásul ingyen odaszállíttat riksával, nem volt túl bizalomgerjesztő, mert annyira nyomult, de annyira készen voltunk, hogy gondoltuk elfogadjuk, végül is 200 az nem sok, és mondta hogy ha nem tetszik akkor semmi gond, majd keresünk másikat. Útközben kiugrottunk a „buszpályaudvaron” lecsekkolni, hogy vannak-e kormányzati buszok (ez a hivatalos állami busztársaság, egyben a legolcsóbb, viszont a legkényelmetlenebb is), Leh-be, de sajnos szept. közepe után, oda már nem indítanak buszt, úgyhogy elfogadtuk a fickótól, hogy ő szerez nekünk private kisbuszt 800-ért per fő, ami jól hangzott, mert a Lonely Planetben ezek 1600 rúpiában vannak felsorolva. Elmondta, hogy most itt már a szezon vége miatt minden jóval olcsó, mint amúgy, azért kerül csak ennyibe, viszont készüljünk fel h Leh-ből visszafelé már normál áron tudunk csak jönni, mert a visszaúton még fullon vannak a buszok. Mindegy, mindenképpen el akarunk oda menni, úgyhogy ezt bevállaljuk.
A szállás teljesen rendben van 200 rúpiáért pedig pláne. Most itt ülünk a hotel tetején, körülöttünk a nagy hegyek, alattunk Center Manali nyüzsgése kábé10 perc sétára, mellettünk egy hindu templom, ahol néha harangot kongatnak, szóval minden szuper itt. Éjjel egykor jön értünk a busz ami elvisz Leh-be, ez kábé 18 órás út lesz átlagosan 3000-4000 méter magasan. Hát kíváncsi leszek…

Nyaszoval… meg nem egeszen tertem magamhoz a tegnapi sokktol, amit remekmuvem elvesztese okozott. elsosorban a titeket ert kart volt nehez feldogozni, de krisna segitsegevel jo uton haladok a rehabilitacioban.
Sajnos az elveszett szavakat nehez ujra megtalani, most nem is tudom erzekeltetni, milyen felemelo erzes 52 oran keresztul intenziven izzadni, egy 14 oras buszut elott allva a hasmenessel kuszkodni , ill. a folyamatos buz- es emberkavalkadot elviselni.
Azert vannak itt jo dolgok is (pl. mi). de nem volt rossz tegnap megtekinteni old delhit meg a vidamparkot sem. remelem a videjok mar elnyertek tetszesetek. utolag ezekrol mar nem irok, egyebkent is a ti dolgotok a mar kozzetett horreneseket kommentalni.
Ha valaki nem ertene, hogy miert busszal megyunk tovabb innen, amikor az hosszabb es dragabb mulatsag, akkor varja ki turelmesen, míg elkeszul a video a palyaudvarrol, ahol egyenruhas emberek botokkal kergetik viszza a szerncsetleneket, akik a mar amugy is tobbszazszazalekos telitettsegu vonatokra akarnak felsszallni, s nem fog csodalkozni, hogy nem a vilag legnagyobb vallalatanak szolgaltatasait vesszuk igenybe. a kepek amiket kozzeteszunk kimondottan idillinek szamitanak, hogy 18 ev alattiak is megtekinthessek szuloi felugyelet nelkul.



 

 



Az elkovetkezo par oraban, amig a buszra varunk ellatogatunk a modern muveszetek muzeumaba, ahol remelhetoleg nem lesz tul sok ember, s konnyebb lesz illegalisan szuvenireket szerezni. egyebkent a Red Fort kiallitotermebol kiindulva- ami kb egy hadtorteneti muzeumnek felel meg- nem varok sokat ettol. talan csak annyit, hogy itt nem rejtik majd a muveket egy fullasztoan meleg es levegotlen teremben atlathatatlanul mocskos uvegvitrinbe.


Most lassacskan ujra nyakunkba vesszuk a varost, hogy ujabb elmenyeket tudjunk majd megosztani, ha valamikor ismet netkozelbe kerulunk. addig is szurke hetkoznapokat kivanok minden otthonmaradottnak, tovabba jo munkat, szep oszt, buzat, kenyeret, erot, bekesseget, hitet, remenyt szeretetet, utat, igazsagot es eletet, de mindenek elott kamaszutrat.




 



 



 



 

Delhi utcái from varanasi varangyai on Vimeo.

Őrület Delhiben from varanasi varangyai on Vimeo.

a márton egy órán keresztül írt, de elszállt a net, vele annak lehetősége is, hogy itt ma valami értelmes szöveg jelenjen meg, így most csak képek, holnap lehet h videó is, aztán nem tudom hogyan tovább, mert elindulunk északra, manaliba, aztán onnan ha lehet egyből tovább leh-be, mert még át kell jutnunk a hágókon, mielőtt lezárják az utat. manaliba holnap du indulunk, ez 14 órás út, aztán reméljük egyből tovább leh felé az még két nap asszem, de majd meglátjuk hogy alakul. majd jelentkezünk, pá!

Sikerült másfél óra alvás és egy fél éjszakán át tartó biztosítékbarmolás következtében létrejövő sötétségben fejlámpával történő összepakolást követően kivergődni a repülőtérre, ahol viszont most éppen be kell mászni a fémhengerbe, úgyhogy majd Moszkvából folytatjuk, pá!