Az igazi nagy hullámok ellen hiába küzd az ember, legjobb, ha elengedi magát és bízik a sorsban, abban, hogy egyszer csak vége lesz az örvénylő, végtagcsavargató rángatásnak és még azelőtt elengedi a delikvenst, mielőtt az megtöltené a tüdejét vízzel és megfulladna. A hullám akkor enged el amikor ő akar, és nem akkor mikor te akarod. Mivel egy hullámkutató intézetnek, így Varkalának is sokmindenben hasonulnia kell kutatási tárgyához - természetesen csak a fizika korlátain belül, így például Varkala nem fog hullámozni, habzani és dübörögni -, viszont a hitelesség érdekében mégis megpróbál a hullámokhoz hasonlóan viselkedni. Jelen esetben az abban nyilvánult meg, hogy Varkala meghatározta az időt, amit ott kellett töltenünk, azaz hiába határoztuk el minden nap, hogy majd holnapután elmegyünk, ezt nem mi döntöttük el. Varkala fogva tartott, megcsavart, mi próbálkoztunk, de nem sikerült, végül pedig a hely maga engedett minket utunkra. Az utolsó előtti napon már majdnem sikerült, de nem voltunk túlságosan képben a világi dolgokat illetően, így egy totálisan csak a magunk fejében létező vonattal kívántunk továbbállni, amiről indulás előtt mintegy fél órával kiderült, hogy a gyakorlatban még csak nem is létezik. Ez a felismerés egy újabb napot eredményezett számunkra, melyet szinte csak és kizárólag munkával töltöttünk, végül egy ayurvédikus arc-fej-nyak masszázsal zártunk le. Tegnap azonban végre megszabadultunk szeretett fogvatartónk bársonyketrecéből és mintegy két és fél óra vonatozás után Alleppeybe, avagy Allapuzhába érkeztünk, ami a legideálisabb hely Kerala híres lagúnáinak feltérképezésére.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Élet a Varkala Hullámkutató Intézetben:



Varkala Hullámkutató Intézet from varanasi varangyai on Vimeo.

Ezzel a PB: Agytekervények című tudományos munkájából vett idézettel kezdem mostani szörcsögő hörrenéseimet, mert jelenleg rengeteg időnk van fejleszteni a tudományos gondolkodást és többek között ilyen komoly műveket tanulmányozunk, hogy szélesítsük látókörünket és elmélyítsük ismereteinket a világ dolgait illetőleg. A tudományos kutatómunka érdekében, a tudósnak sok mindent ki kell zárnia saját magánszférájából, hogy ne vonhassa el a figyelmét semmi kutatásának konkrét tárgyától, azaz látómezejét átmenetileg le kell szűkítenie, mintegy kizárva minden idegen, oda nem illő elemet tudatából, hogy kellő hatékonysággal dolgozhasson témáján. A mi kutatásaink ezekben a napokban a tenger hullámaira vonatkoznak. Rendkívül kemény munkát végeztünk annak érdekében, hogy felrajzolhassuk a hullámok alapvető természetrajzát. A tenger hullámairól van szó, konkrétabban az Arab-tenger hullámairól, ha ez számít valamit. (Egy tudósnak természetesen számít.) Mivel feltételezéseink szerint mélyreható hydrophysica-i, illetve hullámtani ismeretekkel olvasóink nagy része nem feltétlenül rendelkezik - nem lebecsülvén ezzel a Nyájas Olvasó szellemi képességeit, hiszen nyilván mindenki másban tudós - ezért egy bakugrással csak a hullámok természetrajzáról felvázolt elemzésünk végeredményét közöljük, amely a következő, a hullámok lényegére és alapvető igazságára vonatkozó megállapítás: a hullámok hullámokban érkeznek.
Kemény munka vezetett ennek a felismerésnek a megfogalmazásáig. Hogy érthetővé váljon ez a folyamat, röviden be kell mutatnom környezetünket, mely inspiráló hatással volt ennek a kérdésnek a boncolgatását illetően, illetve napirendünket, melynek tökéletes fegyelme nélkül nem végezhettük volna el ezt az aszketikus, szellemi kihívásokkal terhelt munkát.
Mint utoljára említettem volt, Varkalában vagyunk Kerala állam déli részén, az Arab-tenger partján.






Magából Varkalából még nem sokat láttunk, mert amint leszálltunk a vonatról, igyekeztünk kutatásunk helyszínére a beachnek nevezett kutatóintézethez érkezni minél hamarabb. Itt, miután reggeli kávénkat elfogyasztottuk, megkerestük szerény szállásunkat, amely alkalmas arra, hogy kutatásaink nagy részét elmélyülten feldolgozhassuk benne. Ez kívülről hotelnek néz ki, valójában azonban jól álcázott munkahely, hiszen itt éjjel-nappal megszállott munka folyik. A teraszon, a pálmafák árnyékában lehetőség van arra, hogy a nehezen elviselhető trópikus klímát kicsit könnyebben elviselje a kutató, ha éppen heves esőzés, vagy tűző napsütés veszi kezdetét. Intézetünket Oceanic Resortnak hívják, a nevében azért benne van, hogy ez nem holmi szálloda, hanem komoly óceánkutató tudományos intézet. Van egy rendkívül kedves intézetvezető itt, akinek állandóan fülig ér a szája, úgy mosolyog, nyilván a sok tudás már csak úgy fér el a fejében, ha mosollyal helyet csinál neki. Tiszteletreméltó fiatalember, hogy ilyen korán elszánta magát a komoly kutatóéletre.
Elmesélem egy átlagos napunkat, hogy lássátok, nem a levegőbe beszélek, itt tényleg komolyan foglalkozunk témánkkal. Én dél előtt nem nagyon ébredek fel, addigra Dr. Józsi már túl van néhány kávén és cigarettán, valamint a naponta érkező szakfolyóiratokat is átnyálazza erkélyünk hűvösében. 12 óra körül feltápászkodom és a jóleső reggeli nyújtózkodás közben végiggondolom előző napi eredményeimet és aznapra kitűzött céljaimat.


 Ezután elmegyünk reggelizni, amit Dr. József már általában türelmetlenül vár. Ő ilyenkorra már megéhezik, hisz rendkívül nagy mennyiségű tudományos munkát végzett eddigre. A reggelit a parton felállított tudósmenzák valamelyikében fogyasztjuk el, ezekből rengeteg van, mondjuk ki nyíltan: szinte csak ilyenek vannak a parton. Apropó part. A part úgy néz ki, hogy egy kb 15,56 méter magas meredély szélén fut az ún. parti sétány, ahol tudósok lődörögnek látszólag céltalanul, valójában komolyan elmélkedve. Van egy pár száz méter hosszú és mintegy ötven méter széles homokos partszakasz, amit lépcsőn kell megközelíteni a sétányról, itt folyik a gyakorlati munka nagy része.


Napközben elég sok tudós gyűlik itt össze, hogy tanulmányozzák a hullámokat a tengerben (avagy a laborban, tudószsargon szerint), vagy pedig a labor mellett heverészve a homokban lázas agymunkát végezve értékeljék ki eredményeiket. A parti sétányon a tudósmenzákon kívül az ún. tudósellátók vannak, ezekben lehet mindenféle kellékeket szerezni, amikre a szerény igényű kutatóknak szükségük lehet. Az egész látszólag úgy néz ki, mintha shopokból és éttermekből állna itt minden a homokos beachen kívül, de hálistennek aki a mélyére néz, láthatja, hogy ez nem így van, ez csak látszat, a májá, ahogy a hindu mondaná. Káprázat csupán.
Tehát elmegyünk a menzára és szerényen reggelizünk, tényleg nagyon szerényen. Kávé és valami szendvics, vagy kása, fellengzősen-angolosan porridge. Én sokszor csak kását ettem, tudóshoz méltóan rendkívül szerényen és Józsi is csak sajtos kenyeret eszik. A kását, amely zabból készült, néha megízesítik fahéjjal, vagy banánnal, tényleg nagyon figyelmes a konyhai kisegítő személyzet. Reggeli után általában visszatérünk saját intézetünkbe pihenni kicsit, mielőtt elkezdődne a nagy munka.


 A napokban némileg változott a rendszer, mert mire én felébredek, addigra Doktorjózsi már elfogyasztotta magányos reggelijét és visszatért a szállásunkra, innen viszont általában ugyanúgy folytatódik minden. Azaz, megyünk kutatni! A kutatást terepmunkával kezdjük, nem vagyunk mi holmi szobatudósok, akik csak otthon ülnek kényelmesen és elmélkednek. Mi saját tapasztalatainkra hagyatkozva dolgozunk. Felöltjük munkaruhánkat, ami látszólag egyszerű fürdőnadrág, valójában azonban különleges, a NASA által fejlesztett intelligens szövet, amely képes mérni a vízben a hullámok áramlási és terjedési együtthatóját, hőmérsékletét, ph-értékét és irányát. A kapott adatokat beültetett mikrocsipben tárolja. Állítólag, mi ugyanis még nem használtuk, ennél konzervatívabbak vagyunk, de nem néznénk ki igazi tudósnak itt, ha nem ilyet használnánk. Kicsit érződik azért a sznobéria az ilyen felkapott kutatóintézetekben.
Szóval felöltözünk és elmegyünk a mintegy kétpercnyi gyalogútra található terepmunkánkra. Ott aztán beleugrunk a vízbe és bő két órán keresztül csak fürdőzünk, lubickolunk - azaz dolgozunk. Munkánk - ahogy a többi tudósé is itt a környéken - a következőből áll: bemegyünk oda, ahol a hullámok tarajosodni kezdenek. Ha szerencsénk van és a hullám pont ott kezd el tarajosodni ahol mi állunk, akkor a part felé fordulva, a hullámra merőleges testtartással a talajtól elrugaszkodva, eseteként erőteljes karcsapásokkal rásegítve megpróbáljuk elkapni a hullám leggyorsabb, legnagyobb energiájú csúcskivetülését. Ha sikerül, akkor a hullám olyan erővel kap el, hogy akár 30 méterre elvisz magával, ha ügyesen, testünket nyílegyenesre kifeszítve megtartjuk magunkat a hullám hátán. Ekkor arccal lefelé, előre nyújtott karral siklunk a felszínen, némelyik hullám időnként fel-feldob kicsit a levegőbe, ilyenkor csattanva érkezünk vissza a vízre és repülünk tovább. Elképesztő érzés, néha olyan, mintha le akarná szedni az arcunkat, olyan sebességgel visz magával. Méréseink szerint mintegy 8 másodperc alatt tesz meg kb. harminc métert a test ilyenkor, ez a vízen arccal fekve jó súlyos élmény. Ha nem sikerül elkapni, mert már korábban kialakul a hullám, akkor lemaradunk róla, ha viszont későn ugrunk bele, akkor már egészen más erőviszonyok uralkodnak a hullám belsejében, ilyenkor testünket összevissza cibálva rángatja. Ilyen esetekben nem ritkán valóban magatehetetlen rongydarabként centrifugál pár másodpercen keresztül, szaltó és orsó általában egymással kombinálódva történik meg a víz alatt.




A legtökéletesebb akkor elkapni a hullámot, mikor már kezd feltornyosulni, de még nem bukik át saját magán a hátulról jövő víztömeg. A legideálisabb pillanat az, amikor a hullámnak az átbukást jelző tarajosodás előtti utolsó pillanatában kialakuló szinte függőlegesen fölénk tornyosuló falát kapjuk el, azaz mikor a hullámnak hátat fordítva a felénk rohanó fal felszívó erejét kihasználva elrugaszkodunk és innentől kezdve sorsunk eldőlt, ha jól csináltunk elkap és úgy repít, amihez semmi hasonlatosat nem tudok példának felhozni, ha pedig nem, akkor vagy megcincál-forgat-szaggat, vagy egyszerűen elmegy. Mielőtt odaér hozzánk a hullám, időnként elképesztő szívóerőt produkál ahogy magába gyűjti a vizet, utána pedig őserővel lök el mindent és ha szerencsénk van akkor nem enged el egy darabig.
Elég hamar rájöttünk, hogy kell meglovagolni ügyesen a hullámokat, kutatásunk nem is erre irányult, hanem arra, hogy amikor a vízben állva három-négy jókora hullám után csak ringatózunk és várjuk a következő brutális hullámot, akkor megpróbáljuk kitalálni, illetve megérteni, hogy miért nem akar jönni a következő. Elment egy pár nagyon nagy, utána egy darabig semmi. Aztán körülbelül annyi idő múlva, amennyi ideig a nagy hullámzás tartott, újra elkezdődik és megint érkeznek az egyre nagyobb hullámok. Ez a ciklikusság jellemző a hullámokra, azaz van egy nagy hullámzós sorozat, aztán nincs, aztán megint van és megint nincs. Azaz, a hullámok hullámokban jönnek. Hogy milyen hullámokban az számtalan tényezőtől függ: az időjárástól, az apálytól, a dagálytól, a cunamiktól és még számtalan egyéb apróságtól. A mi feladatunk egyelőre odáig tartott, hogy megállapítsuk, hogy a hullámok hullámok jönnek.
A komoly munka után fáradtan hazajövünk kicsit pihenni, majd elmegyünk elkölteni jól megérdemelt vacsoránkat, valamelyik helyi kifőzdében. A vacsora általában szerényen a helyi adottságoknak megfelelő viszonyok között elkészített hétköznapi ételből áll, mint pl grillezett barracuda, vagy kardhal tandoorban sütve, de ettünk már egyszerű hallevest is, vagy finom vajhal curryt. És! Ettünk Hungarian goulasht is mit rice. Hogy miből volt azt nem tudtuk megállapítani, de hogy nem halból, az máris felróható egyetlen előnyéül. Valami édeskés paradicsomos szószban feltálalt húsdarabok voltak, zöldpaprika szeletkékkel feldobva. Felejthető - lenne, ha nem egy indiai tengerparton elfogyasztott gulyásként maradt volna meg emlékezetünkben.




Vacsora után kicsit hazamegyünk pihenni, majd előfordul, hogy visszamegyünk kutatni. A jó tudós nem lopja a napot, sokat dolgozik, szorgosan, nagy fegyelemmel. Az esti kutatás merőben más élmény. Ilyenkor magányosak vagyunk, jobban tudunk koncentrálni a munkánkra, nem zavar senki. Igaz múltkor arra sétált néhány helyi lakos, érdeklődve figyelték mit csinálunk, majd miután túlestünk a fromkántrivicsjuár formaságokon, elmondták, hogy ők sosem fürdenek, nem is tudnak úszni, és hogy ez milyen veszélyes dolog. Valóban, indiaikat szinte sosem látunk a tengerben, csak vendégkutatókat, illetve van egy másik partszakasz, ahol viszont csak indiaiak vannak a vízben, de ruhástul, viszont csak térdig. Ők nyilvánvalóan valami másfajta kutatást végeznek.




Miután végeztünk az esti munkánkkal, hazatérünk és laza, könnyed esti elemzés-analizálás után nyugovóra térünk. Doktor Jozef mindig hamarabb elalszik mint én, most is itt szuszog mellettem, remélem tud pihenni szegény és legalább álmában nem dolgozik, mert napközben amit művel az valami emberfeletti. Igaz sokszor csak mintha ülne és cigizgetne, de közben képletek és teóriák cikáznak az agyában, tudom. Hamarosan én is lepihenek, mert általános napi jegyzeteim mellett kimerített ennek a beszámolónak az elkészítése, lehet, hogy most kicsit több alvásra lesz szükségem ezután. Azért bízom benne, hogy még világosban felébredek.
A kutatómunkánkat néha színesítjük kicsit, ilyenkor más tudományterületekre is elkalandozunk, csak úgy játékosan, mintegy pajkos kis pillantás, incselkedő kis horkantás a másik felé. Pár napja például a kulturális antropológia és a mozgásművészetek, az etno-dramatika területére kalandoztunk, mikor megtekintettünk egy khatakali előadást. A khatakali sajátos keralai táncdráma, általában eposzokból átvett történetekkel. Rendkívül időigényes maszkolás után egy rohadt meleg és bonyolult jelmezt magukra öltve adják elő az élő zenével kísért és egy mesemondó által időnként kommentált történetet. A khatakalinak sajátos szimbólumrendszere van, az érzéseket és lelkiállapotokat erőteljesen stilizált, sokszor karikatúrába hajló arcjátékkal, valamint kézjelekkel és sajátos lábmunkával kísért tánclejtésekkel fejezik ki. A smink és a jelmez felismerhetetlenné teszi a mögötte rejtőző színészt. Az arcfestés kizárólag természetes anyagokkal készül, a Keralára erősen jellemző ayurvédikus anyagok használható, melyek összhangban vannak az emberi test igényeivel. Az arcra ragasztott kiegészítő kellékek szintén csak természetes anyagok segítségével kerülnek rögzítésre, éppolyan természetesek, mint a szem vörösségét előidéző kis bogyók leve, ami állítólag kimondottan jót tesz a szemnek, mert fertőtlenít. Az előadás nagyon vicces volt, először egy és háromnegyed órán kersztül sminkeltek és öltözködtek, majd rövid bevezető után a kilenc jellemző emberi viselkedésfomra bemutatása következett a khatakali eszközeivel, majd maga a dráma. A történet egy mondattal leírható: a gonosz démonnő először tisztálkodik, majd elindul, hogy urának szűzlányokat szerezzen, de útközben meglát egy ifjút, akibe beleszeret, ezért felveszi egy szép fiatal nő alakját, hogy így próbálja őt házasságra bírni, de a fiú elutasítja, mire harcolni kezdenek, és a hős fiú levágja az orrát, a fülét és a melleit a gonosz démoninának. Ez csak két jelenet volt, mintegy bő óra alatt, az igazi khatakali színház azonban legalább négy órás.






Kitekeintésként részt vettük még egy ayurvédikus full body masszázson is, amit itt bőszen ajánlgatnak úton-útfélen a munkában megfáradt kutatóknak. Mi sem utasítottuk vissza, hiszen kemény nap állt mögöttünk aznap. (Mindegyik nap kemény persze, de gondolom ez már kiderült). Az ayurvédikus masszázs némileg különbözik az otthon megszokottól, mondjuk, mint amit a Szecskában kap az ember. Ott sokszor a fájdalomküszöbig, sőt azon túl gyúrják az embert, míg itt gyógynövényekkel megspékelt olajat dörgölnek a bőrfelüleletbe. A masszázs teljes meztelenségre vetkőzéssel kezdődik, majd a masszőr egy ágyékkötőt kötöz a testre, mely hátul a fenékrészen csak egy kis pántocska, gyakorlatilag hasonlatos egy tangához. Az érzés is, bár még nem sokszor flangáltam tangában ezelőtt. Mondjuk hogy egyszer sem, nem itt fogom elárulni, hogy milyen helyekre járok otthon, mikor nem kutatok éppen. Na, ezen most túllépek, ha nem bánjátok. Miután háttal felfelé felfekszik a kliens az olajtól sikamlós fából készült masszőrasztalra, a masszőr óvatos mozdulatokkal kibontja a hátul megkötött ágyékkötőt, így a teljes test meztelenül fekszik az asztalon, csak alulról véd az ágyékkötő maradéka. A masszőr olajat hint a test minden részére, majd határozott, erős mozdulatokkal, belesimítja a bőrbe azt. Nem mondom, hogy nem éreztem kissé kiszolgáltatva magam, ahogy meztelen hátsómat egy olajos férfikéz dörgölte, de a frissítő érzés, amit ez okozott, hamar feledtette velem elsőre bizarrnak látszó helyzetemet és átadtam magam a felpezsdítő érzés élvezetének, amit ez a tevékenység okozott. Félidőben újra megkötötte az ágyékkötőt, majd megfordultam és a testem elülső oldalát masszírozta végig, nyaktól lábfejig. Az ágyékkötő fedte részeket természetesen kihagyta, mielőtt még erre vonatkozó obszcén kérdésekkel próbálna valaki nyugtalanítani. Bő háromnegyed óra múlva véget ért a kezelés, ezután zuhanyozni kellett, ami nehezen ment, mert az olajtól annyira csúszott a talpam, hogy hatszor majdnem eltaknyoltam, mire a két méterre lévő zuhanyzóig elcsúszkáltam valahogy. Mindez paralell zajlott Dr. Józseffel, aki a szomszédos intézményben élt át hasonló élményeket velem egyidőben.
Kis kikacsintáshoz azonban ez is elegendő volt, némi szellemi felfrissülés után még jobban estek az estére vásárolt süteményeink, melyek közül legfinomabbnak a sajttorta számít körünkben.
Egyelőre élvezzük a munkát, sajnos más dolgokra nem nagyon maradt időnk, de hát ez is bőven elég, nem szabad szétszakadni. Hogy meddig kutatunk még, azt nem tudjuk. Igaz, most már csak csiszolgatjuk elméletünket, finomítgatunk rajta és szerintem holnapután elindulunk. Bár három napja is azt mondtuk, hogy aznaphoz képest holnapután indulunk és tegnap is, meg ma is, de eddig még egyszer sem indultunk el.
Mindegy, alszunk még rá egyet, aztán majd holnap is azt mondjuk: holnapután.





Breaking news!!!!
Csak holnaputan indulunk.

A hosszu indiai vonatozasok sajatos allapotba kergetik az embert. Tudatmodositas vonattal. (Fulhallgato ajanlott, mondjuk nem csak ehhez, hanem altalaban, de most ennel jutott eszembe)

Vonat zakkanat from varanasi varangyai on Vimeo.

Sajnos a masik videon meg dolgozik a vimeo, lassu tetu, addig be kell ernetek ezzel. A zeneben Ramat es feleseget Sitat dicsoiti Krishna Das, kisse megroviditettem a 12 perces szamot, de ha akarjatok, kepzeljetek hosszabbnak, semmiben nem kulonboznek a kivagott reszek a megmaradtaktol. A video a Ramanatha Swami templomban keszult, ennek a belsejeben van a nagy linguam, amit Rama Sivanak allittatott, de mi nem lathattuk, mert nem nezunk ki hindunak. Igy mara csak a szent locsolgatas maradt:

Rameshwaram from varanasi varangyai on Vimeo.

Most potlunk egy-ket elmaradt videot, itt van egy darjeelingi, tobbek kozott kellemes tibeti temetesi szertartasi zenevel, ahol sajnos csak a hangot tudtam rogziteni. Darjeeling jo hely nagyon.

Tea Darjeelingben from varanasi varangyai on Vimeo.

Singalila-lalala from varanasi varangyai on Vimeo.

Megérkeztünk Kolkatába, s mint mindig, most is kialvatlanul nyűgösen. Pedig készültünk, direkt vettünk sleeper buszra jegyet, hogy ne legyünk helyszűkében, s kényelmesen tudjuk az igazak álmát aludni. Igaz, fekvőhely nem jutott, de az ülőhely is sokkal nagyobb a sleeperen, mint a többin. Siliguriban kellett a buszra felszállnunk, meg is érkeztünk időben. Talán túl korán is, mert igy maradt időnk beülni egy bárba, ahol sültkrumplival és sörrel múlattuk az időt. Krumpliból összesen, sörből fejenként fogyott kettő, mire indult a busz. Kb 100 méterre volt a bár a buszmegállótól, azt még meg tudtam tenni segitség nélkül, de a táskámat már nem tudtam volna egyedül betenni a csomagtartóba, annyira rosszul lettem. A wcre - ami egy benzinkút melletti bolt lépcsője volt- és vissza már csak manuális segitséggel tudtam elvánszorogni. Ez volt az oka, hogy csak későn vettük észre, hogy buszunk távolról sem hasonlit a sleeperre, s igy kénytelenek leszünk az egész éjszakát végignyomorogni. Amint elindult a busz, kidugtam a fejemet az ablakon, hogy gyomrom tartalmát(éretlen, zöld banán, sör, krumpli. mást nem ettünk aznap.) az utca mocskával elegyitve ritkánlátott vacsorát tálaljak az arra kódorgó, korgógyomrú kóborkutyáknak. Eztán 2 órán keresztül hidegen izzadtam és tescovirsliszagot éreztem. Az utóbbit volt nehezebb elviselni. A buszon egyébként este 7től másnap reggel kilencóra valahányig felváltva küzdöttünk az önmüködően kinyiló ablakkal.
A buszállomáson az immár ismert társaság várt minket: piócamód ránktapadó taxisofőrök, koldusok, riksások és mindenféle árusok hada. Hogy kellemetlenkedéseiktől mielőbb megszabaduljunk, bültünk hát egy taxiba a sok közül és 100ért elvittetük magunkat egy onnan 5 percre levő helyre. Ez a hely pedig a indiai hajózási társaság egyik épülete volt, s úgy értesültünk, hogy itt lehet jegyet szerezni az Andamán Szigetekre. Nem sokkal 9 után értünk oda, a portásútba is igazitott, hogy menjünk csak fel az első emeletre, mert ott van amit keresük. Arra nem gondolt a szerencsétlen, hogy azt is közölnie kellett volna, hogy zárva van. A nyitásig jó egy óránk volt, ezalatt tovább hergeltük magunkat, hogy milyen jó dolgunk lesz nekünk, ha sikerül jegyet kapnunk. Mikor letelt az egy óra, felmentünk ismét az emeletre, ahol a puskás őr nem értette, hogy mit akarunk, hiszen csak 11kor nyitnak. P. ekkor udvariatlanul elküldte őt a fenébe, s ismételt várakozásba keztdünk. 11 körül bemehettünk az ügyintézőhöz, aki megnyugtatott minket, hogy a 3 nap múlva induló hajóra már nincs több jegy, de ha 2 nap múlva visszajövünk, akkor majdnem biztos, hogy lesz. Vegyes érzelmekkel vettük tudomasul, hogy kénytelenek leszünk Kalkuttában maradni pár napig, bár pár óránál többet nem terveztünk.
A hotelkereséssel ezúttal nem volt komoly gond, a harmadikat, amit megnéztünk, elfogadhatónak találtuk (320 rupia per nap, Paragon a neve). Eléggé le van pukkanva, a matracot ki kellet cseréltetni, mert a mocsok rajta a szaron kivül semmire sem hasonlitott, de van két ablaka, tetőteraszra nyilik és a vakolat sem hullik olyan mértékben a plafonról, mint a varanasii szobánkban. Pontosabban szólva nem úgy hullik, mint ott, folyamatosan, apró permetként, hanem tenyérnyi darabok hiányoznak. Melegviz nincs, de nem is az a nagyobb baj, hanem az, hogy a hideg is csak cseppekben tud kijönni a zuhanyra rakódótt vizkőtöl és egyéb, jobb nem tudni miféle piszoktól hervadó rózsából. Nem sokáig volt maradásunk lakunkban, egyrészt otthontalansága miatt, másrészt gyötört minket az éhség.


 Két sarokra a Paragontól (ahol naponta kell fizetni, ráadásul de 11ig) találtunk egy bengáli éttermet, ahol nagyon örültek nekünk. Felüdülés volt az étlapot olvasgatni, mert errefelé nem a sok dál, rizs és chowmin a fő étek( amikre már rá sem tudok nézni), hanem mindenféle csirke-, bárány- és haltetem. Halra már régóta vágytunk, de a legtöbb helyen alig volt valami választék( ha volt egyáltalán) és az is drágán, igy mindketten azt rendültünk. Az egyiket bhetki pathorinak, a másikat aier fishnek nevezték. Az előbbit mustárba és valamilyen levélbe (banan PB) csomagolva sütötték ki, a másikat pedig nagyon csipős, paradicsomos szószban tálalták. Bengáli rizst ettünk hozzá, ami annyiban különbözött az eddigiektől, hogy volt benne mazsola és kesudió. Mindkettő érdekesen finom volt, de egyiket sem fogom még egy ideig újra rendelni.
Kaja után elindultunk megismerni a környéket, találtunk egy otthoni fogalmak szerinti boltot( az elsőt, mióta itt vagyunk), nézegettünk kalóz dvdket, nem vettünk hasist, pedig kinálták többször, elvesztettük a tájékozódóképességünket, majd megtaláltuk, aztán meg vissza kellett sietnem, mert a halnak nem volt maradása. Ezt hittem legalábbis akkor, most már nem tudom mi lehetett, mert hamar elmúlt. Ha már visszajöttem, itt is maradtam, hamarosan előkerült PB is, hamar nyugovóra tértünk. ( Vagyis csak én, PB cselekedetét inkább ájuláshoz vagy kidőléshez tudnám hasonlitani. Azóta is ezt csinálja minden este-ezekben a pillanatokban is.)
Kalkuttáról már az első benyomasaink is kedvezőek voltak(ezek később még jobban megerősödtek) annak ellenére, hogy semmi esetre nem akartunk nyüzsgő nagyvárosban lenni a nyugalmat árasztó hegyek után, főleg nem abban, amit a világ kloakájának neveznek. Még csak 2.5 napja vagyunk itt de nem jöttünk rá, hogy miért. Kevesbé tűnik koszosnak( bár nem tiszta), mint Delhi, Agra, főleg mint Varanasi. Ráadásul tele van angolok által épitett, valaha jobb napokat látott épületekkel, melyek- bár sokszázévesnek tűnnek, annyira le vannak lakva- máig megőriztek valamit akkori szépségükből.


Az emberek között is több akad, mint máshol, akik manapság élik jobb napjaikat. Valahogy jó érzés az ember lelkének, ha nem csak a 100 százalék nyomort látja. Abban is különbözik a többi várostól, ahol eddig jártunk, hogy nem autóriksák hemzsegnek, hanem emberek által vontatottak. Elég kemény melónak tűnik, főleg, mikor a rongyokba öltözött csontvázak mezitláb vontatják elhizott, felsőbb kasztba tartozó honfitársaikat, s közben még az idióta autósokat is kerülgetniük kell.
Nem messze lakunk Teréz Anya nővérkéitől, ezért( vagy másért?) második napunkon őket terveztük először meglátogatni. Utunk (micsoda meglepetés!) nyomornegyeden keresztül vezetett, ahol sikerült is jól elkavarnunk. Nem bántuk meg, hogy kétszer annyi időt töltöttünk itt, mint amennyi szükséges lett volna az utikönyvek szerint, mert érdekes volt. Még nem jöttem rá, hogy miért de valahogy kevésbé volt nyomasztó, mint más nagyvárosok hasonló negyedei, mindenesetre az biztos, hogy ez nem a mindenhol lengedező vörös zászlóknak és a házfalakra festett sarló, kalapács vöröscsillaggal cimű csendéleteknek köszönhető. Mi mást is várjon az ember India egyik kommunista vezetés alatt álló tartományának fővárosától.



Mire megtaláltuk a nővérkéket, már jócskán elmúlt 12 óra de még messze volt a 15( ekkortól eddig nem lehet a házat látogatni), ezért tovább mentünk a Victoria Memorial félé, melyről jóltájékozott könyvecském igy ir:" A város legünnepeltebb jellegzetessége, a birodalmi önhittség emlékműve. Lord Cruzon (1859-1925), a leghivalkodóbb alkirály agyának szülötte. Az 1921-ben befejezett, kupolával fedett klasszicista épitményt- a Tádzs Mahalhoz hasonlóan- makránai márvánnyal boritották- hercegek és közemberek "adományaiból" finanszirozták. Földszintjének és első emeletének 25 termében ma múzeum működik, melynek az anyaga az indiai brit jelenlét emlékeinek lenyűgöző gyűjteménye." Ezek után nem csoda, hogy amikor egésznapos gyaloglás után odértünk- háromnegyed órával a zárás előtt- csalódott voltam amiért csak 2 db terembe lehetett bemenni. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a termeken kivül még 2 folyosóra is tettek ki képeket.) A termek tartalmát látva már nem bántam, hogy nem kell a többit is végigjárni. A 150 rupiás belépőért többet vártam, nekem tizet is csak bajosan ért volna, PB. jobban élvezte. Estére indokoltnak láttuk, hogy felkeressünk egy bárt, melyről az a hir járta, hogy 70ér van sör. Cigizni sajnos nem lehetett. Majdnem 500 rúpiát hagytunk ott, bár a legolcsóbb sört meg sem próbáltuk az eddigi tapasztalataink alapján. Mondanom sem kell, hogy ezek után hamar elaludtunk a rekkenő hőség ellenére.


 Másnap korán keltünk, igy volt időnk, hogy a tervbe vett állatkertet és botanikus kertet is megtekintsük. Útba ejtettük még a 15. Kalkuttai Filmfesztivál helyszinét is, de egy nyomorult programfüzetet sem sikerült szereznünk, olyan jó volt a szervezes. A tikkasztó melegben nem volt nagy élmény az állatkertig gyalogolni egy kétszer 4 sávos főút mentén. De még mindig jobb volt, mint bemenni. Tiz rúpiába került a jegy, ezt még kibirtuk, de azt a siralmas látványt, ahogyan azok a szerencsétlen állatok döglődtek,már sokkal nehezebben. Pedig elég igéretesnek tűnt, hogy van fehér tigrisük és még valami, aminek nem tudom a nevét felidézni, de a lényege, hogy tigris és oroszlán keveréke. Az utóbb emlitett korcsot nem találtuk, talán nem birta gyűrődést. A legkiábránditóbb a krokodilok és kigyók helyzete volt. A kigyókat egy másfélszer másfél méteres kicsempézett terráriumban tartották, almuk egy marék homok volt. A krokodilok egy kis poshadtvizu medence partján, szintén homokon várták a megváltó halált egy akkora helyen, ahol épphogy csak meg tudnak fordulni. Ehhez képest a gaviáloknak egész tűrhető dolguk volt. Ők egy messziről bűzlő, sötéten zöldellő, békalencsével dúsan benőtt löttyben áztak. Mindehhez hozzá kell még képzelni a 30 éve pusztuló ketrecek és rothadó épületek látványát. Ime egy kis segitség:


Az állatkertből kilépve gyalog indultunk el, mert nem sikerült egyezségre jutnunk a taxisokkal. A növénykertig még többórás gyaloglás várt volna ránk, ezért megérdeklődtük, hogyan tudnánk valami helyi járattal odajutni. Szerencsénk volt, mert nem volt messze a buszmegálló, a busz is hamar jött, s nem is volta annyira tömve, mint lehetett volna. Egy idő után sikerült helyet szerezni, sajnos csak a a busz belsejében levő motorháztetőn, melynek hevét a rárakott kartondoboz sem tudta kellő mértékben csillapitani. Nagy élmény volt, amikor ismét felszabadult egy normál ülőhely. Mindezek ellenére kellemesen telt az utunk, nagyon jófej emberkékkel utaztunk. Bántuk is, hogy elérkeztünk a kert kapujáig, meg nem is. Azért bántuk, mert ugy gondoltuk, hogy mára már eleget gyalogoltunk, s nem volt kedvünk a rövid pihenő után újra ily mértékű megerőltetést vállalni, nem bántuk viszont azért, mert minél előbb elkezdjük, annál hamarabb túl reszünk rajta, s kereshetünk magunknak egy sört. Jártányi erőnk is alig volt már, de csak egyszer pihentünk hosszabbat a kb. 20 perces út alatt, mely a kert fő látvanyosságához vezetett. A kert félig meddig karban volt tartva, ami annyiból állt, hogy volt néhány szemetes, ahol el tudták égetni az összegyült műanyag palackokat, plusz néhol le volt vágva fű. Persze nem angol, hanem indiai módra. A kert fő látványossága pedig egy kb 250 éves fikusz volt. Ez a növény több mint 1 hektáros terület fölé terjeszti ki ágait, melyeket a földbe visszanőtt légzőgyökereivel - amiből 2800 van neki - támaszt meg. Kerülete -ha jól emlékszem- 400 méter körül van. Ez az egyetlen növeny úgy néz ki, mint egy liget. Egyes gyökerei jól megtermett fa méretűek. Nem véletlen, hogy a nagy része keritéssel van elzárva a barbárok elől, mint ahogyan az sem, hogy bekerült a Guiness rekordok közé.


 Hazafelé szintén busszal jöttünk, s közben a már a kertben megkezdett gondolatmeneten rágódtunk. Nov. 11-ét jó alkalomnak találtuk arra, hogy végre egy igazán jót zabáljunk anélkül, hogy az árakra is figyelnénk. Számos szempont megvitatása után úgy döntöttünk, hogy vagy a Peter Catbe vagy a KFCbe megyünk, ugyanis fontos szempont volt, hogy degeszre tömött hassal ne kelljen sokat gurulnunk hazafelé. Ezek elvileg egymással szemben vannak, el tudjuk dönteni, melyikhez lesz kedvünk. Persze a PC egy másik KFCvel volt szemben, elég messze ahhoz, hogy ne oda menjünk. Voltak viszont más kajáldák a közelben, melyek elég jónak tűntek ahhoz, hogy a KFCt lecseréljük. Volt is közvetlen mellette egy hely, mely jónak tűnt, szintén rántott csirkékkel az étlapján. Nem tudom, a képen mennyire látszik, de a dizájnja figyelemre méltó.


A kaja és a kiszolgálás annál kevésbé. Padreboszidhavat halfilét rendelt sültkrumplival+ paradicsomlevest, jómagam meg Lollipop nevű rántott csirkecombocskákat germán burgonyasalatával. Én még esélyét sem láttam, hogy valaha is kapok itt valamit, amikor P. már régen túl volt az első adagján, ami meglepő módon nem a leves volt, hanem 2 ap ró haldarab meg néhány szem hasábburgonya. Az egész nem volt több 8 dekánál, bár meg kell hagyni, finom volt. Az én combjaimhoz sem dukált több krumpli. A salátát csak akkor kaptam meg miután tisztára nyaltam az összes csontot, kb egy igyidőben Barteszobidvalahval. A gépi kóla ihatatlan volt. Mindketten csalódottan és éhesen kullogtunk át a szomszéd KFCbe abban a reményben, hogy 3. helyre már nem kell mennünk. Nem kellett, sikerült jót és sokat ennünk drágán. A nap hátralevő részében már csak az emésztéssel törődtünk.
Nov12. Rájöttünk, hogy az Andamán Szigetek mégsem nekünk való, sokkal olcsóbban sokkal több és legalább ugyanolyan jó helyeket tudunk meglátogatni, ha kihagyjuk, ráadásul nem kell végig kinlódni az 52 órás hajóutat, ami az idő- és indiai észjárási viszonyoktól függően sokkal több is lehet. Elhatározásunkat a Mc Donaldsban ünnepeltük reggelivel. Utána eljutottunk valahgyan a turisták számára fenntartott vonatjegyvásárlási lehetőséget kináló helyre, ahol szerencsénkre rövid várakozas után korrekt és részletes tájékoztatást kaptunk továbbutazási lehetőségeinkről. Végül Ramesvaramig vettünk jegyet. Visszafele ismét buszra szálltunk, nem bántuk meg. E kimeritő délelőtt után a délutánt végigaludtam, mig Dani az internetet bújta.Miután megittunk néhány sört, elmentünk a rég áhitott Peter Catbe kajálni, ahol radzsasztáni ruhába öltözött pincérek minden eddigit felülmúló finomsággal leptek meg minket. Elöételként ecetes lében ázott vöröshagymát ettünk, utána meg mindent, mi szem szájnak ingere.
Másnap ismét korán keltünk, igy el tudtunk menni Teréz Anyáékhoz. Sokkal hamarabb megtaláltuk, mint múltkor, kb negyed órás gyalogútra tőlünk. Viszonylag nagy épület egy forgalmas út szélén. Látogatni csak a sirt, Teréz anya egykori szobáját és egy fotókkal és életrajzi adatokkal teli termet lehetett látogatni.

Minden nagyon egyszerű és szerény, mint ahogyan azt várni is lehetett. A nővérek, mint mindenkit, minket is szivesen fogadtak a kapuban, bevezettek a sirhoz aztán magunkra hagytak. A sir fehér márványból van egy nagy terem közepén, körülötte néhány pad. Amikor kijöttünk onnan, egy nővérke kezünkbe nyomott egy medált és néhány imát papiron. Ezután alaposan végignéztük a Teréz Anya életét illusztráló fényképeket és használati tárgyait, mint pl a szandálját, az evőeszközeit, a tolókocsit, amiben utolsó éveit töltötte, a szatyrát, mert sosem ment üres kézzel sehova, főleg nem a szegényekhez. Végül megtekintettük a szobáját. Bemenni nem lehetett,de jól láttuk a küszöbröl is, hogya néhány négyzetméteres helyiségben csak egy ágy(inkább priccs), egy szekrény, egy asztal és néhány polc van. A sirnál volt még egy asztal, melynek egyik fiókjában gyűjtöttek adományokat, de ha nem kérdezzük meg, akkor sosem találtuk volna meg. Miután alaposan megcsodáltunk mindent, amit lehetett, az ajtóban ülő növérektől kaptunk egy God bless you-t útravalóul. Kb 20 méter után utánunk szaladt egy kislány, hogy rossz irányban megyünk, ez zsákutca. Az is volt. Mégpedig azért, mert jól kitervelt kolduscsapdába estünk. A kis rohadékok ügyesen kihasználják a nővérektől kijövők pillanatnyi gyengeségét. Először csak útbaigazit, aztán haverkodik, később kiderül, hogy éhes a szentem és tejecskét kiván, véletlenül összefutunk az anyjával is, hamarosan kiderül, hogy nagy a család. Mire a bolt elé érünk, már vagy tizen várnak a tejükre. A boltos elénk rank egy nagy konzervdoboz tejport, ami 394 rupia, persze hiába volt legalabb 3 kiló, mindenki külön akart magának. Nagynehezen kiderült, hogy van kisebb és olcsóbb is de nem sokkal. Végül egy kicsit és egy nagyot vettünk 540ért, hogy osztozzanak rajta. Ennyi pénzt, ha jól emlékszem, még a saját kajánkra sem adtunk ki egyszerre. Meg is bántuk hamar. Főleg, hogy a koldushad, ahelyett, hogy örült volna, inkább követelezőbb lett és számosabb is. Sokáig üldöztek még minket, az utolsót csak ugy lehetett lerázni, hogy üvölteni kellett vele, de teli torokból. Hogy mit, azt a nyájas olvasó fantáziájára bizom.
A késői reggelink szinhelye ismét a meki volt, de már közel sem esett olyan jól, mint tegnap. Ráadásul a kiszolgálás sem volt zökkenőmentes. Erre a napra ennyi elég is volt az élményekből, hazafelé a D. még beugrott egy lemezboltba, ahol 500at költött 8 lemezre. Lecsekkoltuk őket, megnéztünk egyet, lemásoltunk néhányat, aztán ezeket visszavittük, hogy kicseréljük. Azonkivül, hogy újra megéheztem, nem történt emlitésre méltó dolog. Fel is kerekedtünk, hogy vagy ismét a Peter Catbe vagy a Marco Poloba megyünk. Az utóbbiban még nem voltunk, ezért azt választottuk. Első pillantásra látszott, hogy drága lesz nekünk, de a fő baj az vot, hogy PB. annyira fázott, hogy nem birta ki. Igyhát megittunk egy szódát együtt, kértük a számlát és irány a Peter Cat. sajnos ott az utcán állt már sor, igy maradt ismét a KFC, ahol kétszer kellett sorban állni, hogy legalább nagyjából jól lakjak. Este még elkezdtünk nézni egy filmet, amit félúton feladtam. Ma nov 14e van, tehát a vonatunk hamarosan indul. 2 óra múlva ki kell csekkolnunk a hotelból, ugyhogy most megyek pakolni.

Varanasi Varangyai from varanasi varangyai on Vimeo.

Bocs a hosszu kimaradasert, de vagy mi, vagy a net nem mukodik darjeelingben, vagy aramszunet van mikor fol akarjuk tolteni a blogot, vagy mar bezart minden hely mire eszbekaptunk, vagy tobb napra elmentunk kirandulni a hegyekbe es nem talaltunk szabadon logo kabelveget. szoval most kicsit visszaugrunk az idoben es onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk, tehat Varanisaban jarunk meg...

Vonatjegyparák miatt bizonytalanná vált mi lesz következő állomásunk, de miután megtaláltuk az idegeneknek létrehozott vonatjegyirodát a varanasi vasútállomáson, meg tudtuk venni az utolsó két jegyet New Jalpaiguri-ba, ahonnan már csak egy köpésnyire van Darjeeling. Gondoltuk mi. Feltett szándékunk szerint ugyanis az Unesco Világörökségét képező Darjeeling Himalayan Railway-t választottuk közlekedőedényül, más néven a Toy Train-t. Azért toytrain, mert majdnem kisebb, mint egy modellvasút. A jegyvásárlás után még pótoltuk az elmaradt Benares Hindu University-be tett látogatásunkat, jól tettük, mert jelentős számú hallgatónak sikerült elmélyítenünk tudását ószanszkrit filológiából, valamint a Védák és Krasnyányszky Jolánné Hová bújt a kismaci? című művének intertextuális analitikus összehasonlító elemzéséből. Ezután megtekintettük a Előadóművészeti Tanszék táncosainak egyik szemináriumát, valamint belestünk a Zeneművészeti Tanszék egyik órájára is, igaz mindkettőt csak sutyiban, nem akartuk, hogy felismerjenek.Megpróbáltunk bemenni az egyetem múzeumába, de csak húsz perc volt zázásig, így visszautasítottuk, hogy fejenként 100 rúpiáért beengedjen az őr stikában. Elriksáztunk a Ganga partra, majd hazagyalogoltunk a ghatokon és jóízű szunyálásba kezdtünk. Másnap reggel 11.40-re Mughal Saraiba kellett érnünk, mert onnan ment a vonat, ez kb. húsz km-re van Varanasitól. Odariksáztunk koszos ködben, füstben, bűzben, majd levetettük magunkat a váróban, ahol elkezdtük bizonytalan várakozásunkat a vonatra.
Addig itt egy video Varanasiról:

megsincs itt, mert valami iszonyat itt a net. (holnap viszont itt lesz, ill nem itt, hanem uj bejegyzeskent)

A várakozás azért volt bizonytalan, mert sehol sem volt kiírva, hogy honnan megy a vonat és senki sem tudta megmondani, még azt sem, hogy mikor, mert az előbb-utóbb nyilvánvalóvá vált, hogy késik. Kb. egy óra késéssel végül megérkezett és helyet foglaltunk egy német pár és négy indiai tárasaságában hatszemélyes lukunkban. A német pár egyéves világkörüli úton van éppen, ami még csak egy hónapja tart, úgyhogy bőven van még idejük. Indiából Thaiföldre mennek, aztán Új-Zélandra, majd Chilébe, Peruba, USA-ba, és onnan vissza Európába. A srác csak egy kis hátizsákot és a háromszor akkora gitárját cipeli magával, a lány kicsit felkészültebbnek tűnt. Jól elcseverésztünk pár órát, miközben folyamatosan árusok és koldusok intermezzoja színesítette beszélgetésünket. Volt kígyóbűvölő, aki az orrunk alá tologatta kobráját, hogy adjunk neki rúpiát, nem mondom, kissé fenyegető hatással bírt egy kobra az orromtól öt centire, de nem adtunk neki egy fillért sem. Aztán jött a lepráskarú lány az anyukájával, majd egy sírontúli hangokat hallató szénfekete kisördög, aki a földön kúszott végig, miközben minden mocskot föltörölt a vonat padlójáról. Aztán jöttek vödörből borsót árulók, majd vödörből borsót és valami büdöset is árulók, aztán a fejükön uborkáskosarat hordó árusok, teát, kávét, üditőt kínálgatók, majd zoknit, takarót, kissapkát eladni akarók, elemlámpa és karóra árusok, pendrive-ot ránksózni szándékozók, végül, de nem utolsósorban pedig egy szintetizátor(!)árus is felbukkant. Hálistennek a környezetünkben senki sem vásárolt portékájából. Este hat körül lerugdaltuk a helyünkön tespedő, csomagjainkat párnaként használó potyázókat, majd ledőldünk aludni, ami valamilyen oknál fogva nem igazán sikerült sem nekem, sem Marduk hercegnek alattam egy szinttel. Valamicskét azért bóbiskoltunk, de rendkívül nyűgösen kászálódtam le 4.30-kor a helyemről. Elvileg ekkorra kellett volna New Jalpaiguriba érnünk, de ekkortól számítva még volt bő két óránk a hajnali rizs- és teaültetvényekben gyönyörködnünk. A táj jelentősen megváltozott az eddigiekhez képest, ekkor már Nyugat-Bengálban jártunk. Bambuszligetek, elárasztott rizsföldek, a hajnali párába burkolózva zölden világították át a helyenként sűrű ködöt. Végül háromnegyed hét körül megérkeztünk NJP-be, ahogy a helyiek nevezik. Innen alig több, mint két óra múlva indultunk volna tovább, ha a kisvonat valóban elindult volna időben. Mikor végre megérkezett és elkezdtünk felkászálódni rá, akkor szembesültünk azzal, hogy ez valóban játékvonat, mert nagyon-nagyon durván szűk hely fogadott minket a másodosztályon, ami jutott nekünk, mert az elsőre már elkelt minden jegy. Ebben az egy esetben nem bántam volna az első osztályt, mert ott nem kellett volna az egész utat egyetlen pózba merevedve megtennem álmosan, ronggyá izzadva. Mindenki fellélegzett mikor végre elindultunk, de senki sem számított rá, hogy cirka 150 méter múlva félórát fogunk állni vmi sínkereszteződés előtt egy másik vonatra várva.
Megpróbáltam lezsírozni a mozdonyvezetővel, hogy később engedjen majd fel a mozdonyra kicsit videózni, azt mondta, kérdezzem meg a jegykezelőt, hogy ő megengedi-e.Megkérdeztem a jegykezelőt, vagy valami inspektort, vagy szuperintendánst, mert itt mindenféle tisztség van ám, mire ő lenyomott nekem egy két és fél perces hablatyot elvileg angolul, gyakorlatilag azonban egyetlen egy szót sem értettem belőle.Harmadszori próbálkozás után azt a következtetést vontam le, hogy ha a mozdonyvezető megengedi akkor felmehetek. Visszamentem a mozdonyvezetőhöz, elmondtam neki amit a szuperintendáns, vagy annak látszó lény mondott nekem, majd megkérdeztem, hogy akkor megengedi-e, hogy felmenjek majd kicsit a mozdonyára. Ekkor köpött egyet, azt mondta, hogy nem, majd újságjába mélyedt. Én pedig vállat vonva visszaültem vagonunk tövébe, végül is ez legyen a legnagyobb bajom.
Megváltással volt egyenértékű a továbbindulás, amit bő három percig élvezhettünk, mert megint megálltunk egy híd előtt, ahol a kisvonat sínpárját belevezetik a nagyvonat sínpárjai közé, így egyszerre csak egy szerelvény tud átkelni a hídon. Innen egy óra várakozás után indultunk tovább, immár az egész normálisnak mondható óránként 8-10 km-es sebességgel. Tudtuk, hogy eleve több, mint hat óra alatt teszi meg a 88 km-s távot a kisvonat, de azt nem sejtettük, hogy amíg kb. 400 métert tett meg, annyi idő alatt dzsippel már rég fenn lehettünk volna Darjeelingben. Mindegy, én ragaszkodtam a kisvonathoz és végül nem bántuk meg, mert elképesztő hihetetlen tájakon zötykölődtünk fel 2100 m magasra, a Himalájába.

Bambuszerdők, banánfák, apró falvak, lélegzetelállító kilátás voltak az út velejárói, emellett pedig merevgörcs, masszív izzadás és hallucinációszerű jelenségek az üvöltő gudzsaráti turistacsalád szorosan ölelő gyűrűjében. Végül este 7 után érkeztünk meg, végül talán valamivel több, mint 8 km/h-s átlagsebességgel a sötét és hideg Darjeelingbe, ahol sikerült azonnal megfáznom a harmincötfokos hőmérsékletkülönbségnek köszönhetően. Egyből találtunk szállást is, a kísértetjárta Hotel Pagodát, ahol mi vagyunk az egyetlen vendégek (illetve most már nem) a furcsa kis udvarocskán, a szakadt konyhán, a sötét és hideg folyosókon, valamint egy speciális edzőtermen keresztül megközelíthető puritán szobánkban.


Fürdőszobánk nincs, de mindegy is, mert víz amúgy sincsen, csak ha merítünk a dézsából, amit naponta egyszer feltöltenek. Ez persze jéghideg, így fürdéshez fel kell forralni egy vödörnyit egy lábosban, ekkor már meg lehet mosakodni egy rendkívül mocskos és sötét bűztől átitatott penészvirággal borított helységben.Kaptam egy vödör forró és két vödör hideg vizet, valamint egy koszlott műanyag kancsót, amiből mindezt magamra locsolgathattam, így kellett dideregve, valóban szerzetesi körülmények között tisztálkodnunk. Annyira spóroltam, hogy kétharmad vödör meleg víz megmaradt, én azonban kristálytisztaságommal már így is beragyogtam a sötét akolt, majd felüdülve adtam át helyemet Marduknak, akinek volt annyi esze, hogy beleáálljon a melegvizes vödörbe, így legalább a lába nem fázott.
Másnap szép lassan elkezdtük felfedezni a várost, meglepő, hogy több, mint 100.000-en lakják, ezt a függőleges kiterjedésű települést. A látványt a karnyújtásnyira heverő méltóságteljes Kancsendzönga uralja, ami a maga 8598 méteres magasságával India legmagasabb csúcsa, a világon pedig az előkelő harmadik helyezést éri el.


Hihetelen közelinek tűnik, valószínüleg azért, mert tényleg közel van. Első nap elmentünk a Himalayan Mounteneering Institute-ba, ahol megnéztünk egy a Himalája meghódításának szentelt múzeumot. Itt őrzik Tenzing Norgay (Hillaryvel együtt, ő volt az első ember aki feljutott a Mount Everestre) csizmáját, jégcsákányát és egyéb felszerelését, amit az 1953-as csúcshódításkor használt, volt egy fénykép az 1924-ben eltűnt Malloryról, akiről sok-sok évtizedig nem tudták, hogy feljutott-e a csúcsra, mert társával együtt eltűnt és csak 1999-ben találtak meg a holttestét kb. 600 méterrel a csúcs alatt. A fénykép 1999-ben készült, elég súlyos volt látni, hogy egy ember 75 évig ebben a pózban hevert miután lezuhant. Megtekintettük Hitler teleszkópját, amit a náci vezér ajándékozott egy maharadzsának 1942-ben, valamint azt a helyet, ahol Tenzing Norgay testét elégették 1986-ban. Tenzing Norgay nepáli volt, de Darjeelinget választotta lakóhelyül és itt is halt meg. Évtizedekig ő vezette a Himalayan Mountaineering Institute-t, hatalmas tisztelet övezi őt errefelé.
Közben az állatkertet is megnéztük, mert egy helyen van a hegymászóintézettel, itt egy csomó, a Himalájában élő fajt lehet látni, többségüket sajnos elég siralmas körülmények között. Láttunk hópárducot, vörös pandát és arany fácánt is. Az aranyfácánt nem lehetett meginni, mint az azonos nevű szlovák sört, csak Kingfishert tudtuk venni később a főtéren tartott ingyenes tibeti death metal koncert alatt, de annyira szar itt a sör, hogy alig bírtuk meginni. A koncert egyébként nagyon súlyos volt, igazi károgó-hörgő metál, mindez a Himalájában a sugárzó telis-tele Hold alatt, elég szubreális élmény. Napközben teljesen véletlenül belebotlottunk Körösi Csoma Sándor síremlékébe, pedig nem is arra a napra terveztük meglátogatását.


A síremlék gondozója lehozta nekünk kis házából az emlékkönyvet, amelyet 2003-ban nyitott valaki, nagyon jó vol elolvasni az összes bejegyzést. Súlyos élmény volt ott állni annak az embernek a sírjánál, aki valami emberfeletti erővel, hihetetlen körülmények között dolgozott azon, hogy felkutassa a magyarok eredetét, közben mellesleg megalkotta az első tibeti nyelvtankönyvet, valamint az első tibeti-angol szótárat, megalapozva ezzel a tibetológiát, mint tudományágat. Éppen Kalkuttából igyekezett Lhaszába, hogy folytassa kutatásait, mikor Darjeelingben utolérte őt a halál. Ennyire messze a hazájától alussza örökre álmát ez a nagyszerű ember. A síremlék mögött volt egy idézet Széchenyi István méltató szavaival, sajnos nem tudom felidézni, de tényleg könnyfakasztó volt ott állni és magunkba szívni mindazt, ami áradt a vendégkönyv megilletődött soraiból, a sírfeliratokból és a rendkívül szimpatikus sírgondozóból, akinek már a nagyapja is itt dolgozott. Az ottjáró magyarok adományaiból tartja fenn a sírt, nemrégiben lett újrafestve valami egész bizarr sárga színnel. Sajnos a mindenkori magyar kormány egy fillérrel sem támogatja a karbantartást, így tényleg csak az odavetődök adományain múlik, hogy meddig marad még fenn a síremlék. Az mindenesetre bíztató, hogy az elmúlt 167 év még nem pusztította el. Csomát sokan bóddhiszatvának tartják, azaz olyan embernek, aki már megvilágosodott, mégsem lép ki a szamszárából, azaz a lét körforgárásából a nirvánába, hanem benne marad a létforgatagban, hogy így segítsen a többi szabadulni igyekvőn.
A miénk előtti utolsó bejegyzést Zebrináék helyeztték el, aki blogunk egyik lelkes olvasója és kommentelője, azóta ők is Indiában vannak, így a neten keresztül üzentünk nekik, hogy másnap reggel találkozzunk az egyik, turisták által kedvelt reggelizőhelyen. Mivel ők már nem olvasták üzenetünket, de szerencsére egy hazai ismerősük igen, így sms-ben értesültek a találkozó helyéről és idejéről, amit ezúton is köszönünk az ismeretlen segítőnek. A következő napot így együtt töltöttük, legnagyobb meglepetésemre Zebrina lányát személyesen is ismertem már az egyetemről, Mártonnak pedig szintén van egy ismerőse, aki Zebrinának is ismerőse, így ismét bebizonyosodott, hogy milyen kicsi a világ, hiába látszik olyan nagynak.
Először elmentünk a város északi pontjára, ahonnan 8 km-es kötélpálya vezet le egy völgybe, útközben lélegzetelállító kilátással a Kancsendzönga vonulatára, azonban mikor odéertünk, láttuk, hogy fülkéi szomorúrozsdásan csüngenek alá az éltető drótkötélről, és megtudtuk, hogy öt éve leszakadt az egyik fülke és mindenki meghalt benne, ezért azóta nem közlekedik. Ezúton üzenjünk a Dorling Kindersley-nek és magyar kiadójának a Grafónak, hogy frissíthetnék méregdrága India könyvük vonatkozó fejezetét.
Drótkötelezés és lezuhanás helyett elmentünk együtt egy a Nyingmapa rendhez tartozó buddhista kolostorba, ahol éppen egy temetési szertartás közepébe csöppentünk, és legnagyobb meglepetésünkre beinvitáltak minket a szertartásra. Ez soha nem látott-hallott élményt jelentett, a burjánzó színekben pompázó kolostorban két oldalt ültek a szerzetesek, középen egy szőnyegen pedig a családtagok. A szerzetesek elképesztő zenebona közepette mantráztak szent szövegeket és énekeltek. Volt egy üstdobszerű képződmény, cintányérok, csingettyűk, tekeregetős recergős imamalmok, valamit egy csomó fúvós hangszer, amelyekből kettőt később teleszkópszerűen széjjelhúztak és az a klasszikus tibeti hosszú hangszer keletkezett belőle, amit látásból már ismertem, de a nevét sajnos nem tudom.


Egy idő után a családtagok kimentek, mi viszont maradtunk, mert folytatódott a zenebona és elkezdtek áldozatokat bemutatni egy szobor előtt, amelyről nem vagyok biztos, hogy Avalokitéshvarát, vagy a Buddhát, vagy pedig a nyingmapa rend egyik szentjét ábrázolta. Mindenestre egy zacskó Lays chipset, egy csomag kekszet és egy üveg Kingfisher sört is kapott a szobor. Ezután teára invitált minket az elhunyt öccse, akit kérdeztem, hogy mi történt a bátyjával, amire azt felelte, hogy mérgezéstől halt meg, evett valamit Darjeeling Chowk Bazaar nevű forgalmas helyén, majd másfél óra múlva meghalt. Bíztatóan hangzott, nem mondom.

A teából egész komoly halotti tor lett, bő hétfogásos menüt kaptunk, persze mindenből csak egy kevéskét, ahogy ez itt szokás, és bár tényleg rendkívül finom volt minden, de egész egyszerűen nem bírtuk megenni mind, mert teljesen jóllalktunk tőle. Nem nagyon értettük, hogy kerültünk abba a helyzetbe, hogy egy mérgezésben elhunyt tibeti férfi gyászoló családjával együtt eszegetünk, de hogy nem mindennapi élmény volt, az hétszentség.
A Nyingmapa viszonylag régi, a ma uralkodó Gelukpa rendhez (aminek feje a dalai láma) képest régebbi, bár annak szigorú szabályaihoz képest valamivel engedékenyebb rend, ennek szerzetes tagjai például házasodhatnak, míg a gelukpák szigorú cölibátusban élnek. A buddhizmus vadzsrajána irányzatához tartozik, ugyanúgy, mint a többi tibeti irányzat, bár mára szinte teljesen eltűnt Tibetből a Gelukpák térhódításának köszönhetően. Tibetben a különböző rendek időnként ugyanolyan eszközökkel küzdöttek a hatalomért, mint bármilyen más ideológiai rendszer, ha politikai hatalom közelébe kerül.

Ma elmentünk a Happy Valley teaültetvényre, ahol kizárólag a londoni Harrods áruház számára termesztik és dolgozzák fel a teát. Ez Darjeeling nyugati lejtőin terjeszkedik el, egész komolyan lenyúlva a völgybe, több száz méteres szintkülönbséget leküzdve. Jócskán leereszkedtünk mi is az ültetvény mélyére, majd, hogy ne ugyanazon az úton kelljen visszamászni, át akartunk vágni a völgy egy másik lejtőjére, de durván bekeveredtünk a dzsungelbe, hihetetlen élmény volt, a zöld minden árnyalata ott burjánzott körülöttünk, mi pedig törtünk előre magunkat a mindenbe belekapaszkodó aljnövényzetben, óriásira nőtt bambuszok és hatalmas levelű szubtrópusi fák között.

Bő félóra után végül kikecmeregtünk az erdőből és elkezdhettünk visszamászni a hegyre, melynek gerincéről lóg alá a városka. Nem irigylem a teaszedő asszonyokat, mert majdnem beledöglöttünk mire visszamásztunk kiindulási pontunkra, ahonnan még elmentünk a Lloyd Botanikus Kertbe, ahol állítólag 300 féle orchideát őriznek, de mi csak egyetlenegyet láttunk, igaz az gyönyörű volt.

Ekkor már teljesen kiéhezve, fotózni akaró csimpaszkodó gyerekseregtől kísérve visszaértünk a városba, ahol már csak annyi erőnk maradt, hogy beüljünk egy remek kis kínai-tibeti helyre, ahol finom sanghaji rizst, wuntun levest és sült momót ettünk, majd hazajöttünk és végre billentyűzetre vetettem eddigi élményeinket.
Holnap elmegyünk pár napra a hegyekbe túrázni, ha visszaértünk majd jelentkezünk ismét, a Kancsendzönga árnyéka vetüljön rátok is majd egyszer.




(Ez a hörrenés kb 4 v. 5 napja freccsent rá a szövegszerkesztőre, viszont nem tudtuk eddig feltölteni, azóta azonban már visszajöttünk a túráról, gyorsan megírjuk, bár nehéz lesz, mert nem tudom milyen szavakkal lehetne kifejezni az élményt, amiben részünk volt, de valamit majd megpróbálunk.)

Ingyenkonyha Amritsarban from varanasi varangyai on Vimeo.

Most jon egy-ket regebbi video, amelyek a technika elmaradott istene miatt eddig nem tudtak kiszabadulni kazettabortonukbol. csak annyi megjegyzes meg a videokhoz, hogy ha rakattintotok es a vimeo oldalan nezitek, akkor nagyobb meretuek lesznek, ha vkit ez esetleg erdekel. ez persze az eddigiekre is igaz.

Untitled from varanasi varangyai on Vimeo.

Tehát megérkeztünk Varanasiba, másnéven Benaresbe a hinduk legszentebb varosába, mely a világon a legöregebbek közé tartozik Ninivevel es Babilonnal(kr.e.7sz.), továbbá a szankszrit tudomanyok es a hindu filozófia fővárosa. Kissé nyűgös voltam, mert mellettem is kinyitotta az ablakot az alattam ülő, igy volt szerencsem végigfagyoskodni az éjszakát. Dani is nyűgös volt, mint minden reggel, amikor arra kell ébrednie, hogy riksások es hotelesek hada vesz minket körül jobbnál jobb ajánlatokkal. Az első néhányat el is kergette, hogy ne zavarja köreinket. Ő persze nem igy fogalmazott. Aztán, mikor kissé magunkhoz tertünk, fogtunk megis egy riskat, mert a hotelek messze voltak. Kb öt percig kellett gyalogolni, mire odaértünk a riksahoz, holott valaszthattunk volna 5 méterre levőt is. Jobban tettük volna, ugyanis miután nagynehezen belegyömöszöltük magunkat s megtettünk vele 2 métert, közölte a söfőrbácsi, hogy szálljunk át egy másikba. Ettől aztán meg nyűgösebbek lettünk és egy harmadikba ültünk be, de ezzel sem volt szerencsénk, mert egy idő után ez is közölte velünk, hogy ő nem megy tovább, keressünk magunknak egy biciklis riksát, mert ahova mi igyekszünk, oda autoriksa nem teheti be a kerekét.Ettől sem lettünk kevésbé nyűgösek, s meg fokozta ezt az állapotot az a tapasztalat, hogy a biciklis riskán meg egy ember sem nagyon tud kenyelmesen elhelyezkedni, nemhogy kettő + csomagok. Nem sokat kellett várni, hogy komfortérzetünk minuszba csússzon a nulláról, ugyanis tudtunkra adták, hogy a hotel, amit keresünk olyan szűk sikátorban van, hogy oda meg a biciklisriksa sem tud benni, szálljunk le tehát és menjünk Isten hirivel. Lekászálodtunk és gyalogosan vágtunk neki az ismeretlennek. Egyebként jogos, hogy a biciklisriksa nem merészkedett be oda, még mi is alig fértünk el a hátizsákokkal. Egyébkent a helyhiány nem akadályozza a motorosokat abban, hogy errefele is száguldozzanak. Hamar akadt egy kisérőnk, aki rendelkezett szállásokra specializálódott helyismerettel, s elvezetett minket az általunk kért hotelbe, ahol felvezettek minket egy szűk és meredek lépcsőn a harmadik emeletre, ahol a szoba volt amiből egyből ki is fordultunk. Ezután megnéztünk még néhány szállást, de mindegyiket drágának találtuk az állapotához képest, s egyébként is nagyon kell már spórolnunk, mert pénzünk nem egyenes arányosan fogy az időnkkel. Ekkor már jól benne jártunk a késő délelőttben, meleg is volt meg -hogy szepen fejezzem ki magam- a poharunk is lezdett betelni, ezert elhataroztuk, hogy alább adjuk az igényeinket es kivesszuk a legközelebbi szobát, aminek van ablaka. Leraktuk hát csomagjainkat, s mig én őriztem, Dani talált egy szobát 200ért és meg ablaka is volt, kb. 20x20 centis, de lkárpótlásul a Gangára nyilt a kilátás. Becsekoltunk, felmásztunk a második emeletre, s ledobtuk magunkat az ágyra, amin nem éreztuük jól magunkat, mert útközben bekukkantottunk a szomszéd szobába, melynek nem csak egy, hanem kettő ablaka is volt + erkély. Rövid és nem túl sikeres alkudozás utan kivettük inkább ezt, (azóta is itt vagyunk) s döglöttünk késő délutanig.
Már majdnem sötét volt, amikor kimerészkedtünk a Gangesz partjára megnézni a halottégetőket és az égő holtakat. Itt akadt egy kis kalandunk, mert Dani -miután ezren a lekünkre kötötték, hogy ebben a városban mindent szabad kivéve a halottakat fotózni- elővette a kameráját es forgatni kezdett. Ezt kiszúrta néhány, erre szakosodott kisköcsög és elkezdték a hisztériát, hogy két lehetőségünk van: vagy veluk megyunk es megússzuk olcsón, ha bocsánatot kérünk a család még élő tagjaitól és kiengeszteljük őket egy kis adománnyal, vagy visznek minket az offiszba, ahol 6 hónapos börtönt is kaphatunk. (eközben odajött hozzám egy muki és elmagyarázta, hogy akkor járunk a legjobban, ha az elsőt választjuk, és örüljünk, ha nem lincsel meg minket a tömeg).
Olyan erőszakosak voltak és olyan nagy patáliát csaptak, hogy jobbnak láttuk, ha az első verziót választjuk. El is rángattak minket néhány házzal odébb, onnan kijött egy vénember, aki a bocsánatkérés után elődta előre betanult megbocsátó-áldás szövegét angolul, amiből szerintem ő egy szót sem értett, de olyan aranyos volt, hogy azt hittem, el van intézve minden. Indultunk is volna utunkra, de a kölykök ismét üvöltözésbe kezdtek, hogy mi lesz az adománnyal. Mi mondtuk, hogy arra már nincs szükség, hiszen már önzetlenül bocsánatot nyertünk a bácsikától. Ekkorra már az öregnek is elmondta valaki, hogy mi a helyzet és előállt 2000 rúpiás követelésével, de hiába, mert ekkor már tudtuk, hogy átverés áldozatai vagyunk és angolosan távoztunk szitkozódásaik közepette. azért a biztonság kedvéért utánakérdeztünk, hogy mit kellett volna tennünk, s azt mondták, amire mi is rájöttünk utólag, hogy egy rendőrhöz kell menni, hogy elintézze az ügyet. Később még tettünk egy kekszbeszerző sétát a sikátorokban is.


Másnap nem sok időnk maradt a pihenésre, mert fél ötkor csörgött az óra, menni kellett csónakázni. Akkármennyire is szörnyű volt az ébredés, de muszáj volt, ugyanis aznap volt valami banzáj a parton, ami mazochista módon hajnalban kezdődik és napkeltével már véget is ér. A szálloda halljában már várt minket a boatman és az első szavaival sikerült is neki jól felhúzni minket, ugyanis azt találta ki, hogy a tegnap megbeszélt ár duplájáért visz el minket, de szamitása nem jött be, ugyanis indultunk vissza aludni. Én a magam részéről még örültem is. De nem sokáig, mert aztán helyreállt a rend és újra csak ötvenet kért fejenként. Ennek nem akartunk ellenállni és mentünk. A parton már hatalmas tömeg várt(nem minket). Amig előkerült a csónak a helyiek felébresztettek minket a petárdáikkal, mi meg fényképeztük a tűzzel játszó gyermekeket, a vizben ázó hindukat(eléggé hideg volt a fürdéshez) és még sokmindent. Még koromsötét volt, amikor elinultunk a Gangán felfelé. Körülbelül egy órán keresztül mentünk a part mentén, s végig szakadatlan sorban tolongtak az emberek a parton és a vizben egy jópárméteres sávban. Mindenkinél mécsesek voltak továbbá gyümölcsökkel és a Ganga által kedvelt egyéb áldozati tárgyakkal megtömött tálak. A nők az elképzelhető legtarkább ruhadarabokba bugyolálták magukat, a ferfiak legtöbbje meg mindefele bugyogóban varta, hogy megpillanthassa a felkelő napot, megmártózhasson a vizben és útjára engedhesse mécsesét és tálacskáját. Közben (nagyon) lassan kezdett világosodni, igy az elképesztő kavalkád egyre részletgazdagabban tárult elénk. Annyira jól néztek ki, hogy a szűk 2 óra alatt majdnem 200 fényképet készitettem+Dani+videó. Persze a sötétség meg a folyamatosan mozgó csónak miatt nem lett mindegyik tökéletes. Kb annyira kattantam rájuk, mint annak idején a lehi imazászlókra.

Mikor letelt az egy óra és a legmesszebb voltunk kiindulópontunktól, megkérdezte a boatman, hogy akarunk e még egy órát vagy visszagyalogolunk. Gondolom mindenki tudja a válaszunkat. Visszafelé -már világosban- megnézhettük, hogyan oszlik fel a tömeg, és sikerült távoli képet késziteni a halottégetesről( bár csak utólag vettem észre, hogy rajta vannak). Ezután banános, illetve citromos palancsintát reggeliztünk a hotel tetőteraszán es visszadöglöttünk a szobánkba.


Nem volt teljesen tétlen a döglődés, mert kimostuk hetek ota mocskolódó ruháinkat( ez egy kis költői túlzás, mert Risikesben mosattunk) és ki is teritettük száradni az erkélyre. gondolom még aludtunk, játszottunk, Dani szamitógépet szerelt, én meg olvastam, amig eljött a késő délutan és megéheztünk. Ismét felmentünk a tetőteraszra, hogy csillapitsuk gyomrunk korgását és megigyunk egy kokakólát( ez itt a reklám helye! olyan finom itt a kóla, hogy mostanában minden nap iszunk egy csomót). Mig a kajára vártunk nézegettük a sárkanyeregetők sárkányainak százait és a körülöttünk lévő tetőkön lezengő majmokat, amikor rossz sejtésünk támadt.Hogy ennek utánajárjunk, elballagtunk a korláthoz, ahol le lehetett látni a két emelettel alattunk lévő erkélyünkre ahol a ruháinkat hagytuk száradni. Addigra már csak egy fél pár zoknit találtunk eredeti helyén, minden más a környező házak és templomok tetején, korlátján, párkányán szanaszét dobálva. Amig leszaladtam megmenteni a fél pár zoknit és utánanézni a többi holminak( mert a tetőröl nem mind látszott) megjött a kaja. Na ekkor változott meg a majmokról eddig kialalult véleményünk és többé nem csodálkozunk azon, hogy a szomszéd tetőről légpisztollyal lövik őket, továbbá sajnálkozásunkat fejeztük ki, hogy Daninak eltünt az egyetlen rövidgatyája, nekem meg sokminden másom. A kaját azért joizűen megettük és mentünk összegyüjteni az amúgy sem túl változatos ruhatárunk hiányzó darabjait. dani gatyája már a portán megkerült, de gombok nélkül. Az egyik polómat sikerült a fényképezőállvány segitségével összedni mellettünk levő ház tetejéről. A szomszed templom párkányán elegánsan lengedező alsógatymat az utcáról egy aluminiumrúd segitségével szedte le egy segitségünkre szegődött( egyébként a hotel körül ődelgő) alak. Közben Dani leszedte az állványával a masik pólómat is. Ekkor már csak egy fél pár zokni hiányzott. Nem volt messze, a szemben levő ház egyik diszitő pillérén akadtunk rá. Mivel a pillér már évszazadokkal ezelőtt elvesztette diszitő jellegét a rárakódott mocsoktól, úgy gondoltam, hogy azt a zoknit jobb ha nem látom többé. De Dani nem adta fel( valamilyen oknál fogva- amit most nem részletezek- szereti a zoknimat) keritett egy kötelet, rákötötte az állványra, masik vegére a kulcsunkat, majd egy kampót és hosszas próbálkozas utan sikeresen lekorta egy villanyvezetékre, ahonnan ismét az aluminiumrúd segitségével le tudtam szedni. Este meg sikátorokat és Gangeszpartot mentünk nézni. Ez a kaland is véget ért.




Másnap, miután 3 órát vártam Danira s még négyet, hogy ú(l)trakész állapotba kerüljön, elindultunk megnezni a világhirű Benares Hindu Universityt, melyet a kiváló szanszkrit tudós, Madan Móhan Málvij alapitott + a parkjában levőBhárat Kalá Bhavan Múzeumot, ami meg arról hires, hogy itt őrzik India legjobb festménygyűjteményét. Arra gondoltunk, hogy a Gangeszparton felsétálva majd a városba bemenve elsétálunk idáig. Utunkat számtalanszor meg kellett szakitani képeslapárus gyerekek, erőszakos masszirozóemberek,

kigyóbűvölő koldusok, madár és kutyakinzo idioták, egyéb koldusok, csónakosemberek, hasisdilerek és a Dani kedvéért. Danink ugyanis már egy ideja hasi fájdalmakról panaszkodott, de nnek ellenére bevállalta az utat. A hasfájás és egyéb tünetek miatti többszörös pihenő után, nemsokkal azután, hogy az előttünk totyogó nénike Dani lába elé csapta ki a földön tenyérnyi területen széttocsanó, sűrű zöldes nyállal keveredett sárgás szinű taknyát, feladva uticélunk elérését, visszamentünk a hotelba, amit Dani azóta sem hagyott el, viszont én már 3 tekercs wc papirt vásásroltam.
Ez tegnap volt. Ma sem történt semmi különös. Dani felváltva nyomja az ágyat meg wc-t. Én sikertelenül kerestem neki gyógyszert ( itt jegyzem meg, hogy nem kell aggodni senkinek miatta, majd holnapra elmúlik, legalábbis remélem az ő érdekében, ugyanis megyünk tovább, s ha nem akkor holnaputánra vagy azutánra. a gyógyszer is azért kellett volna, hogy még legyen, de még van elég.) és olvastam egy csomót meg egy csomó időt töltöttem azzal, hogy mindezt leirjam nektek, nyájas olvasók, ha még vagytok. Egyébként ez a város is csupa mocsok, mint a többi is, de valahogyan kiábránditóbb, hogy a Gangesz is az. Én nem csinálnék ilyet, ha lenne szent folyóm.



Egyébként- de nem mellesleg:



Tegnaptól újra jó a szamitógép, igy hamarosan videóval is meg tudunk titeket örvendeztetni, ha minden jól megy. Már van néhány jó kis anyag.

Ebben a városban az a szokás, hogy kilenctől délig és háromtól hatig

áramszünet van. De ez nem következett ma be.

A Dani vagy nagyon jól vagy nagyon rosszul van, mert már másfél órája nem jött vissza az internetezésből.

Megis nézem.

Igyatok sok kólát, hogy jók legyetek tőle!!!!!!!!



(PB megjegyzese: mar jol vagyok, csak masfel napig tartott es megmaradt ket tekercs wc papir)

Elöljáróban csak annyit, hogy megint régóta nem jelentkeztünk, aminek az az oka, hogy sajnos bekrepált a videóvágó szoftverünk és persze minden, de tényleg az égvilágon minden összeesküdött ellenünk, hogy normális időn belül meg tudjuk javítani, mert nem voltunk hajlandóak lemondani a videókról. Közben ugyan a kamera kijelzője is elromlott, illetve, ha negyedrészig ki van nyitva, akkor lehet rajta látni valami torzót, így végül is bár jelentős korlátokkal, de tudunk videózni, nem vagyok hajlandó beletörődni, ha nem lehet. Szóval, sok tapasztalatunk lett arról, hogyan kell Indiában szoftvereket szerezni, net nélkül, vagy idegölő sebességű net mellett. Ma eljött az a dicső pillanat, hogy végre újra működik, de sajnos most én robbantam le, lehet, hogy belebetegedtem a probléma megoldásába. Mindezt csak azért írtam, hogy mindenkit megnyugtassak, ezután ismét gyakrabban hörgünk majd a nyilvánosság felé is, nem csak egymásra és a helyiekre.

Agrából 7-8 órás éjszakai vasutazás után reggelre megérkeztünk Khajurahoba, a vadonatúj, három hónapja átadott állomásra. Minden csillogott-villogott, mintha nem is Indiában lennénk. Még ki sem bírtam nyitni a szemem az álmosságtól a fekhelyemen, de már hallottam, hogy tuk-tuk, autoriksa, szőr, vadujuvant, satöbbi, egy hangos NOOOO kiáltással bírtam reagálni a tapadókorongokra. Persze igénybe akartuk venni a szolgáltatásokat, de nem félálomban, csukott szemmel, egyszerűen nem hagyják nemhogy élni, de még összepakolni sem az embert, már nyomulnak. Végül bemásztunk a riksába, mert hét kilométerre van az állomás a várostól, és tökéletes nyugalomban befurikázódtunk a városba, ahol természetesen egy barát hotelja mellett tettek ki minket, de végül ez a barát nekünk is jól jött, mert az eddigi legjobb szobát kaptuk, rendkívül jó áron, 200 rúpiáért. Eredetileg nem akartunk szobát, mert este tovább akartunk állni, de nem kaptunk vonatjegyet, mert a Diwali miatt minden jegy elkelt már, úgyhogy napokat kellett volna várnunk a szabad helyre. Úgy döntöttünk, hogy busszal megyünk majd tovább Varanasiba varangyhörgést hallgatni, de csak másnap. Délelőtt szöszmötöltünk, mert már harmadik napja csak járműveken zötykölődtünk, jólesett lezuhanyozni és leheveredni egy olyan ágyra, ami egy helyben áll. Délután bicajt béreltünk 20 rúpiáért, az enyémen ugyan nem volt fék, de annyira csotrogány volt, hogy nem lehetett vele igazán gyorsan menni, úgyhogy nem zavart különösebben. Elmentünk a "buszpályaudvarra", ahol kiderült, hogy nem lehet Varanasiba menni közvetlenül, csak Satnán, majd Rewán keresztül, két átszállással, úgyhogy megvettük Rewáig a jegyeket, majd eltekertünk kajálni egy "svájci" vendéglőbe. Hogy miért volt svájci, azt senki ne kérdezze meg, mert nem tudnánk rá válaszolni, talán azért, mert lehetett hungarian goulasht kapni, és az mégiscsak európai, ugyanúgy, mint Svájc. Persze nem ettünk gulyást, már csak azért sem, mert - legalábbis jómagam - inkább a helyi kaját preferálom, meg persze amúgy sem voltak különösebb illúzióink afelől, hogy milyen lehet gulyást enni Indiában. Persze, azért egyszer ezt is ki kéne próbálni, úgyhogy ha legközelebb látok valahol, mégiscsak eszem majd belőle.

A svájci étterem pont Khajuraho legnagyobb (amúgy egyetlen) turistalátványosságával szemben helyezkedik el, azzal a parkkal, amit nem sokkal több mint száz évvel ezelőtt még dzsungel borított, és ahol egy angol szinte véletlenül fedezte fel azokat az ezer éve épült templomokat, amelyek mára a világörökség részét képezik, nem véletlen. A meglepően igényesen karbantarott parkban a Közép-Indiát uraló Csandéla-dinasztia által építettett templomokból kb. tizet, a város körüliekkel együtt, pedig összesen huszonötöt lehet látni, az eredetileg épült nyolcvanötből. A legnagyobb közülük a Kandárija Mahadéva templom, amit több, mint 800 szobor díszít, többnyire istenek, istennők, nők, férfiak és különböző állatok érzékien egymásba gabalyodva. Felfoghatatlanul pazar az egész, nem is nagyon akarok róla írni, a képek többet beszélnek.



Az egyik templomban az őr lelkesen magyarázta, hogy ez az egyetlen templom Khajurahoban, ahol egy nő kutyával történő egyesülését megfaragták az örökkévalóságnak, megpróbáltuk lefényképezni, de jó magasan volt és sötétben, úgyhogy csak ennyi sikerült.

Persze fáradozásai után ajándékot, azaz pénzt kért, amit nem adtunk, felajánlottunk neki cigit, de mondta, hogy nem dohányzik. Három perc múlva már mégis dohányzott, úgyhogy jött cigiért, egyből kettőt is kért, de szívesen adtuk, mert az itthon ugyan finom, de Indiában elszívhatatlanul szar Benson and Hedges-ünktől úgyis meg akartunk szabadulni.
Mikor visszamentünk a hotelhez, ahol rengeteg alak lebzselt a kevés turistára vadászva különböző idétlen ötleteikkel, összehoztak minket egy magyar fickóval, Tomival. Tomi ötvenhárom éves és március óta tartózkodik Khajurahóban, amit annyira megszeretett, hogy ott is szeretne élni. Három éve kattant rá Indiára, az ottani spiritualitást keresve, ám általában véve csalódnia kellett, hiszen a mai Indiában elég nehezen találni olyan embert, akit bármi más is érdekelne a pénzen kívül. Ez sajnos elég nyilvánvaló már az első perctől, és ez az érzés nehezen akar elmúlni az utazóból. Vannak persze ellenpéldák, hamarosan szót is ejtek róluk, de általában véve az emberek a napi megélhetésért küzdenek iszonyatosan, többnyire - bár fájó kimondani -, tisztességtelen eszközökkel, csalással, hazugsággal, lehúzással. Az ott élő Tomi szerint ez egész egyszerűen már egy másik kultúra, nem az, akik pl. ezeket a hihetetlen templomokat építették. Elképesztő igénytelenség és mocsok van mindenütt, azonnal ott és akkor hajítják el a szemetet, amire már nincs szükségük ahol éppen járnak, legyen utcakölyök, vagy megbecsült brahmin. Tény és való, hogy a nyugati kultúra hozta be azt a hihetetlen mennyiségű ezer év alatt lebomló szemétfajtát, ami azelőtt gyakorlatilag ismeretlen volt. Tulajdonképpen azelőtt bármit eldobhattak, hamar visszaforgott a természetbe, mert csak természetes anyagokat használtak. Jó példa mondjuk a tányér, ami szerencsére még most is nagyrészt (legalábbis az utcai árusoknál) pálma-, vagy valami másfajta levél, össze vannak kötözve vmi kis spárgaszerűséggel, és mikor elhajítjuk - mert máshová nem tudod tenni -, az első tehén felfalja két percen belül. De pl. a bételdió, amit állandóan rágnak, az kis alufóliaszerűségbe van csomagolva, és ugyanúgy elhajítják, ki tudja mikor rohad szarrá.
Na mindegy, szóval nagyon örült nekünk Tomi, meg is beszéltük, hogy másnap reggel találkozunk és mutat nekünk még templomokat, pl. ahová meditálni szokott járni, meg folyópartot, ahol fürdeni szokott, és bemutat minket barátainak, például Rajkumarnak, azaz Vikkinek, az ifjú jóginak, vagy Amitnak, 14 éves pártfogoltjának, akivel két hónapig utazgatott Dél-Indiában. Reggel találkoztunk, ő már Amittal jött, aki a kalauzunk volt ott tartózkodásunk során.

Amit brahmin családból, azaz a legfelsőbb kasztból származik, bár őt magát jobban érdeklik a motorok, mint a puják, azaz áldozatok, vagy a hagyományok. Az apja is világi ember, egy építkezésen dolgozik vmi vezetőként, keresete 2500 rúpia havonta. Három lánytestvére van, csak a legidősebbnek jutott, hogy továbbtanulhat, asszem angoltanárnak készül. Amit tizennégy évesen turista guide-ként próbál keresethez jutni, bár ilyen fiatalon még nehéz érvényesülni, mert a többiek még nem nagyon fogadják el és megpróbálják lehúzni, mint ahogy ez most is történt, de erről majd később. Tomi egy brahmin családnál lakik havi 800 rúpiáért, ami nagyon jó ár, ezért viszont alkalmazkodnia kellett a helyi körülményekhez, ami azért még az elszántaknak sem könnyű. Meg kell szokni, hogy zuhanyzás gyanánt egy kis kancsóból öntögeted magad, amibe persze a kútról hoztad a vizet, a wc csak egy kis luk, papírt nem használnak, csak kiskancsót mosakodásra. Tényleg a kútról jut eszembe, hogy Khajuraho nagyon kicsi hely, van egy kis központja, de azonkívül inkább falusias jellegű. Nem messze található az úgynevezett Old Village, ahol hihetetlen kék és rózsaszín házakban élnek az emberek, elképesztő hangulata van, bivalyok az utcákon, emberek akik kint üldögélnek, vagy vizet hordanak, nagyon érdekes és nagyon jó.

A városka körül hihetetlen gyönyörű a táj, sokat bicikliztünk, az egész környéket bejártuk, mert mint majd kiderül, többet maradtunk a eredetileg tervezettnél. Szóval elindultunk Tommal (mert a helyiek így nevezik), Amittal és egy hozzánkcsapódott önjelölt turistaguide sráccal, akinek nem jutott bicikli, így elvette Amitét, akit felrakott a csomagtartóra. Ebbe mi nem akartunk beleszólni, nem is nagyon értettük, hogy mi zajlik köztük. Mászkáltunk, templomokat nézegettünk, majd elmentünk a folyópartra pihenni, közben sokat dumáltunk.

Annyira jó volt és annyira tetszett a sok turistalátványosság után beleszagolni ebbe a hétköznapi fílingbe, bicajozgatni a környéken, hogy úgy döntöttünk, hogy még maradunk. Átirattuk a buszjegyet, aztán elmentünk kajálni aloo parathát, azaz krumplival töltött lepényt, amit egy iskolai füzetlapon szolgáltak fel számunkra. Öt rúpiát kellett érte fizetni.

Ezután meglátogattuk Rajkumart a kis farmházában, ahol bivalyokat tartanak, illetve van egy kis földjük is. Itt alapvetően a megszokotthoz képest egész rendezett és takaros volt minden. A fiú tizenhét éves, minden nap jógával és meditációval kezdi a napot 4.30-kor, ez négy óráját veszi igénybe, ezután átvedlik farmerré. Már most jógatanárként is dolgozik, távlati célja, hogy majd nyit egy ashramot a környéken. Nagyon komolyan veszi a brahmin létet, volt kitől örökölni, hiszen apja is gyakorló brahmin, sőt ő szent ember, azaz szádhu. Sajnos vele nem találkoztunk, mert nem volt otthon. Rajkumar egyébként általában a farmházban tölti az éjszakát, de az Old Village-ben van egy kis házuk, ott él a szüleivel és asszem két öccsével. Este náluk vacsoráztunk, előtte azonban elmentünk a heti egyszeri nagy zöldségpiacra, amit egy nagy réten, sötétben rendeznek meg. Hihetetlen hangulat, csak gyertyákkal világítanak, amit általában a földre helyezett zöldségek közé szúrnak be.

Miután elbúcsúztunk Tomtól és Amittól, akinek adtunk 50 rúpiát a segítségéért, elmásztunk a buszállomásra, ahol kiderült, hogy minimum egy órát késik a busz. Közben ismét megjelentek Tomék, aki elmesélte, hogy a kis Amittól öt percen belül elszedte a lóvét az első napi önjelölt turistaguide srác, akiről csak annyit még, hogy miután az első napon Amit megelégelte, hogy állandóan elveszi a bicaját, besokallt, és többé nem engedte ráülni. Innentől fogva a gyerek órákon keresztül loholt melletünk a 40 fokban, valahogy mindig utolért, nem lehetett lerázni. Egy idő után elkezdett könyörögni, hogy hadd üljön fel a biciklimre, mert nagyon fáradt, de nem engedtem, mert idegesített, de végül megesett rajta a szívem, mert nem bírtam nézni, hogy ott fut a gatyarohasztó melegben és hullakészen van. így felültettem a vázra és szépen kettecskén haladtunk tovább a poros úton. Késő délután végül lekopott, de végig Amittal vitázott, hogy ő akar minket guideolni, mert ő mutatta meg nekünk a másik magyart. Erre az egy tényre alapozva gondolta úgy, hogy neki pénz jár ezért, és kis Amit oda is adta neki később a tőlünk kapott ötvenest. Tomi szerint működik közöttük egyfajta betyárbecsület. Ez a srác képes egy volt egy álló napon át rohanni mellettünk a tűző napon, annak reményében, hogy majd csurran-cseppen neki valami. Végül sikerrel járt, de ez már nem a mi játékunk. A szállodánk körül állandóan ott legyeskedtek a piócasrácok, valaki a magyar pénzt gyűjtötte a kollekciójába, valaki a dollárba volt szerelmes, üzletekbe akartak vinni, állandóan megkérdezte mindenki, hogy hová megyünk, miért, mikor, menjünk inkább vele, menjünk riksával, taxival, bármivel, nem zavartatván magukat a látványtól, hogy éppen egy biciklin ülünk. Vicces volt a biciklibérlés, mert senki nem volt ott, amikor ki akartuk bérelni a cangákat, így simán elhoztuk őket és csak másnap adtuk vissza, de ez itt teljesen természetesnek tűnt.

Mikor végre megjött a busz, ahová szerencsére volt helyjegyünk, mert iszonyú tömeg volt, bepréselődtünk a kétszemélyesnek mondott, de valójában egynek is épphogy kényelmes ülésekre és ott szenvedtük végig a négy órát, amíg Satnába értünk. Itt rögtön megtaláltuk a csatlakozást Rewába, csakhogy kiderült, hogy az egy másik társaság, így a hatvan rúpiás jegyünk nem érvényes rá, vegyünk másikat. Mivel úgy tudtuk, hogy 22 órakor indul tovább Rewából a busz, Varanasiba, úgy döntöttünk, hogy nem várunk másikra, hanem elmegyünk ezzel. így is csak kilenc után értünk Rewéba, egy elképesztően zsúfolt és mocskos buszállomásra, ahol senki nem beszélt angolul. Szép lassan kézzel-lábbal kommunikálva kiderült, hogy aznap már nincs busz Varanasiba, csak másnap reggel nyolckor, aminek hatására az eddig leghosszabb és legízesebb káromkodásomat hallgathatta meg a helyi közönség magyar nyelven előadva. Sokat tanulhatott a legfigyelmesebbje. Innentől kezdve leírhatatlan káosz kezdődött el, mindenki odajött okoskodni, mindenki mást mondott, hogy mégis jön busz, csak később, hogy, nem jön busz, de jön egy másik, ami Allahabadba megy, ahol rögtön van egy csatlakozás Varanasiba, na ettől megnyugodtunk, mert egyetlen szubatomi részecskét nem tartalmazott a testünk, amely Rewában kívánt volna éjszakázáni. Odamentünk a jegyeladóhoz, aki egy nyekkenetet nem értett angolul, megpróbáltunk tőle jegyet kérni a buszra, de csak nézett ránk, majd némán maga alá csulázott egy hosszút és nyúlósatt, visszaemelte tekintetét és nézett ránk tovább okos szemeivel. Végül megszánt minket egy huszonéves fickó, aki valamit gagyogott és azt mondta, hogy csak akkor lehet jegyet venni, ha majd bejön a busz, majd ő segít. Ismét várakozóállásba helyezkedtünk, szívtuk a cigiket, néztük a sosem látott méretű bogarakat és "beszélgettünk" az állandóan hozzánkcsapódó arcokkal.

Hogy azok mi a frászt csinálnak este 10-11 körül a buszállomáson, arra nem sikerült rájönnünk, mert semmi mással nem törődtek, csak velünk. Végül bejött az allahabadi busz, mire kisebb tömeg rohanta meg a jegypénztárat, mi azonban a buszt rohantuk meg egyik helyi vezetőnk tanácsára hallgatva, jobban mondva ő rángatott oda a karomnál fogva. Itt gyorsan kiderült, hogy csak a pénztárban lehet jegyet venni, azonban mire odaértem, már hallottam az átkozódásokat, hogy nincs ülőhely. Ismét tanítottam egy kis magyar neyelvet a körülöttem állóknak, bár közben rájöttem, hogy eleve esélytelen lett volna jegyet szerezni, mert valami elképesztő módon volt tömve a busz már mikor beérkezett akkor is. Közben huszan elémtolakodtak, de végül odajutottam a jegyeladóhoz, hogy kitöltsem rajta dühömet, és számon kérjem rajta, hogy miért mondta (üzente tolmáccsal), hogy lesz hely a buszon. Erre visszaüvöltött angolul, hogy NINCS HELY, NEM ÉRTED???!!!
Erre ráüvöltöttem valamit, majd elindultam a Márton felé, akit kisebb csapat vett körül és éppen a fényképezőgépének a pántját rángatták, miután előbb már kifejtették, hogy itt este tíz után veszélyes tartózkodni, sok a bűneset. Valahogy elszéledtek végül, aztán odajött hozzánk egy kis emberke, aki egy tolmács segítségével azt mondta, hogy menjünk utána, kövessük. Fogalmunk sem volt mit akar, annyit értettünk a tolmács szavaiból, hogy Varanasi, busz és hogy 7. Arra következtettünk, hogy 7-kor majd indul egy busz és addig majd biztos alhatunk rajta. Vágyaink csak a képzeletünkben öltöttek formát, mert egy kis fülkébe terelt minket, ahol az ammónia és a széklet szaga keveredett nemesi eleggyé és leültett egy-egy vasrácsra, majd mint aki jól végezte dolgát leült a fülke előtt az utcán álló íróasztalához. Hihetetlenül bizarr volt az egész, főleg mikor kiderült egy mellénk ülő ember szavaiból, hogy most egy utazási irodában vagyunk és éjjel kettőkor jönni fog egy busz, ami egyenesen Varanasiba fog minket repíteni, ráadásul még alvóhely is lesz rajta. Álmaink netovábbja valósult meg ezekben a pillanatokban, legalábbis bíztunk benne. Mártis elheveredett a vasrácson fejét minél messzebb tartva a meghatározhatatlan eredetű illatanyag forrásától, és elszundított szépen. Rám hárult az őrködés feladata. Figyeltem az utcán élők éjszakai életét, a chai-árust, az olajoshordókban tüzelőket, a gumit égetőket, a utazási irodás fickót mereven ülve íróasztalánál és a jövő-menő utasokat. Az egyikkel beszédbe elegyedben, értelmes figura volt, beszélgettünk politikáról, indiai fizetésekről, vallásról, majd ő is továbbállt, én meg vártam tovább. Kis kézikönyvemből próbáltam tanulgatni, illetve felismerni a hindi betűket, amelyeket a mellettem lévő plakáton láttam, majd alkalmi ismerősöm segítségével végigmentünk a szavakon, kedvesen segített. Hirtelen megjött a busz, felébresztettem Marduk Józsit, aki előtte váltig állította, hogy ő itt egy percig nem fog megmaradni, aztán úgy elaludt, mint akit husánggal vágtak fejbe, és felmásztunk a buszra, ahová sleeper jegyet vettünk. Ezen a buszon összesen négy alvóhely volt, ezek természetesen foglaltak voltak, de az utazási irodás lerángatta őket, és fel tudtunk heveredni rendkívül szűk kis vájatunkba. Én már addigra elaludtam mire elindultunk, csak párszor ébredtem arra, hogy menten lezuhanok, mert korlát az nem volt mellettem. Jól az ablak mellé húzódtam, odagyűrtem a papucsomat, táskáimat és tovább aludtam. Reggel arra ébredtem, hogy az alattam ülő ember kinyitotta az ablakot, ami így mellőlem is kinyílott. Szerintem az utolsó pillanatban húztam be a papucsaimat, amelyek félig már kint lifegtek. így érkeztünk meg következő állomásunkra. Most kimegyek az erkélyünkre, figyelem kicsit a néma várost, az előttem karnyújtásra lévő templom csúcsát, ami a Kailászát, Siva lakhelyét szimbolizálja, a mögötte csordogáló Gangát és az üres sikátort alattunk. Éjjel negyed kettő van, Varanasiban vagyunk. És milyen meglepő, nem hörögnek a varangyok.

Vegre van ujra egy kis idonk irogatni. A Beatlesnek nyomat sem leltuk Risikesben, nem is kerestuk, nem is hianyzott. Talaltunk viszont egy kellemes kis szallodat, jo helyen, 200ert, s meg erkely is volt, most eloszor, de nem nagyon hasznaltuk. A szobat mar annal inkabb. 5 ejszakat toltottunk itt, de csak 1-1 alkalommal sikerult del elott kidugni az orrunkat utcara. Meltatast erdemel tovabba a hotel alatt levo kavezo, ami barhol a vilagon megallna a helyet, ha nem hemzsegnenek benne a legyek, s nem lenne vele szemben egy dzsipparkolo, ahol megallas nelkul jonnek-mennek, pofognek es dudalnak az ezereves csotroganyok. Egyebkent a kavet szepen szerviroztak, jo dragan adtak es hig volt, mint a fene, de meg igy is a legjobb, azok kozul, amikhez eddig volt szerencsenk.
Risikes a Gangesz ket oldalan helyezkedik el, egyik oldalrol a masikra valami drotbol keszult fuggohidon lehet atjutni, de nem konnyu, mert olyan mennyisegu ember es motor jon szembe mindig, hogy meg sem lehet szamlalni. Talan ha nem csak 2db híd lenne, akkor jobban elfertunk volna. A varost minden oldalrol erdos hegyek veszik korul, ahol jol el tudnak bujni a jogaguruk ashramjaikban.

Tul sokmindenre egyebkent nem alkalmas a hely, lustalkodasra viszont kivalo. Azert egy kicsit korulneztunk, mi van a folyo menten fel, ill. lefele, de semmi extra. Felfele van allitolag egy vizeses, amihez kozel jutottunk ugyan, de nem neztuk meg, mert fontosabbnak tartottam, hogy visszamenjunk a hotel wcjebe. A folyon lefele meneve talakoztunk egy kutyaval, szerencsetlen para eppen az utolsokat rangta kintol eltorzult pofaval, de rajtunk kivul senki nem vetett ra egyetlen szanakozo pillantast sem. Tovabbmenven azon kaptuk magunkat, hogy valami hindu templom kertjeben vagyunk, ezert lekaptuk a cipoinket, mint korulottunk mindenki es kivancsian vartuk, hogy mirefol gyult ossze ott annyi ember. Hamarosan kiderult, hogy valamilyen aldozatbemutatas vegett, amit zenelvel,enekszoval es tuzbedobalassal kisertek. Ugy tunt, hogy majd aztan valami mecseseket is fognak usztatni a folyoban, de arrol is lemaradtunk. Visszafele a Danit elkapta valami ember, aki nehany rupia elleneben varazsszavakat mondatott vele, rakotott a csuklojara valami madzagot, kezebe nyomott egy hervado viragot s meg nehany ragacsos cukorkat ( ezeket nehany sarokkal odebb egy aszotttogyu tehenborju joizuen elfogyasztotta). (ezután olyan rosszul lettem valamitől, hogy rá kellett döbbennem, hogy egy gonosz hindu feketemágus szívta el a gandzsája helyett az energiámat. Kb 2 órán kereresztül alig vonszoltam magam, nagyon szar volt. P.Bodhi) Aztan vacsoraztunk, s mivel tiz orakor mar mindenhonnan kidobtak minket zarora miatt, kenytelenek voltunk a szobankba visszavonulni es hajnalig jatszani, mint mindig, kiveve, amikor nem.
Kivetelt azon estek kepeztek, amikor Danika a szamitogepet probalta szerelgetni.Eddig sikertelenul, de azt mondja, hogy mar jo uton van a megoldas fele. A szamitogep azert szorul apolasra, mert a videovago program valami rossz kod miatt befuccsolt… Azt hittem, tudom, mi a baj, de kiderult, hogy en sem ertem egeszen, ugyhogy hagyjuk, terjunk a lenyegre.
A lenyeget Divalinak nevezik errefele, mostanaban. Ez a hinduk egyik legnagyobb unnepe. Nem derult ki, hogy miert, mint ahogyan az sem, hogy mit es hogyan unnepelnek, csak annyi, hogy este het korul elkezdodik a tuzijatek es hajnalig tart. A tuzijatekot ne az otthonihoz hasonloan kepzeljuk, itt ugyanis ugy zajlik, hogy boldog, boldogtalan vesz maganak egy csomo petardat es tekintet nelkul a korulotte tolongo tomegre(bizonyos esetekben tekintettel vannak, de ugy, hogy direkt kozejuk szorjak ) dobaljak, amerre latnak. Ha sikerul egy biztonsagos, mindenkitol tavol levo helyet talani, akkor rendkivul erdekes feny es hangjelensegeknek lehetunk tanui anelkul, hogy epsegunket kockara tennnenk.

Miutan megtalaltuk a petardaarust es jol bevasaroltunk(kb 150ert), talaltunk is egy ilyen helyet a folyo partjan, ahol csak az aldozatot bemutato hinduk zavartak szorakozasunkat, de ok sem nagyon, mert hamar vegeztek dolgukkal es odebb alltak, hogy felhotlenul hodolhassunk a piromanianknak. Volt egyket raketank es kicsit tobb petardank, ami kulonosebb fenyjelenseg nelkul , am annal nagyobb hanggal durran. Az elso raketa sajnos nem tudott felrepulni, mert tul melyen szurtam a foldbe, igy fenycsikot sem huzott csak egett. Danika valamilyen oknal fogva elfelejtett odebb menni miutan meggyujtotta, igy volt szerencseje kozvetlen kozelrol tapasztalnia, milyen az, amikor felrobban.

Az en kedvencem a sumo nevu durranos petarda volt, mert annal meg nem is kellett hulyenek lenni (mint az elozo esetben), hogy az ongyujto villanasaval egy idoben robbanjon, amikor a leheto legkozelebb vagyok hozza. Aztan egy idore el is ment a kedvunk a petardaktol, nyilvan a hideg szel es az altala szemunkbe kerult homok miatt. Inkabb elmentunk enni egy nutellaskokuszos palacsintat abban a remenyben, hatha kapunk egy sort is melle. Nem kaptunk. Mindenki azt mondta, hogy 15kmre lehet legkozelebb sort kapni. Annyira meg nem akartuk. A melletunk levo boltos ficko felajanlotta, hogy szerez nekunk, de az tobbe kerult volna, mint egy napi szallasunk. Ennyire sem akartuk, igy azota sem ittunk. Lassan eljott ismet a 22 ora, amikor bezar minden, igy mehettunk vissza szobnakba, de elotte meg ellotuk a maradek raketankat. A szobaba erve mar csak petarda maradt, amibol egyet kulon, kettot pedig osszekotve hajitottunk le az erkelyrol. Mivel gyorsan fogytak, azt talaltuk ki, hogy inkabb jatszunk valamit es a gyoztes eldobhat egy petardat. Termeszetesen en nyertem mindkettot. Az egyik repult le az erkelyrol, a masikkal tettunk egy kiserletet, hogy mikent szol, ha a hotel folyosojan robban. Nekunk ugy tunt, hogy nagyot szolt. Szerencsere nem maradt tobb petarda, mert azokat is bent robbantottuk volna fel nem torodve azzal, hogy mar jocskan elmult ejfel.

Most én folytatom, mert a Martis megunta. A Diwali estéje valóban minden képzeletet felülmúlt, mintha egy háború közepén lennénk, mindenhonnan hang és fényorgia áradt. Megpróbáltunk fényképezni, de képtelenek voltunk koncentrálni rá, mert csak kapkodtuk a fejünket, és hallgattuk az iszonytató robbanásokat. Meg persze fűtött a vágy, hogy felrobbantsuk végre a sajátjainkat is. Ahogy a Márton leírta valóban elfelejtettem félreállni, mikor ki akartam lőni a legnagyobb rakétánkat, de csak azért mert elfelejtettem, hogy fel is fog robbanni a tetején lévő töltet, így lenyűgözve bámultam szánalmas próbálkozását a gravitáció leküzdésére, mígnem egyszer csak irdatlan hang- és fényjelenségek közepette izzó foszlányokra robbant tőlem 50 centire. Nagyon megijedni sem volt időm, mert mire felfogtam, már csak pislákoló szemét maradt körülöttem.

Máriska rosszabbul járt a szumóval, az én szemszögemből ez úgy nézett ki, hogy meggyújtja az öngyújtót, és abban a pillanatban hatalmas robbanás, egy pillanatig minden fehér, majd irdatlan bakugrással hátraugrik a Márton, halálra vált arccal, én pedig lesokkolódtam, hogy Úristen, most megvakult a Márton, az arcába robbant az egész, ez iszonyú para, de hálistennek, csak a légnyomás bökte meg, de annyira, hogy utána félóráig kóválygott szerencsétlen.

A szumó bomba kb .akkora, mint egy kisebb alma, tele puskaporral, ha valaki ismeri a klasszikus zöld petárdát, akkor el lehet képzelni mekkorát szól. Egyedül azt nem értem, hogy hogy úszta meg ennyivel. Ijesztő volt mindenesetre. Aztán azzal szórakoztunk, hogy a kis picinek látszó, de annál nagyobbat szóló petárdáinkat, minél fojtottab helyeken robbantsuk fel, sikátorok, kapualjak, és végül, ahogy írta már a szálloda legszűkebb folyosója, háromnegyed kettő körül. Az akkorát szólt, hogy utána egy óráig csengett a fülem.
Néhány kölyök azzal paráztatta az utcát, hogy a rakétákat nem függőlegesen, hanem vízszintesen a földön lőtték ki, így hihetetlen sebességgel száguldott végig az izzó gömb az utcán, csak a szerencséjén múlt mindenkinek, hogy elkapta-e a lábát, vagy sem. Nagyon para volt, mert tényleg semmi esély nincs félreugrani előle. Volt, hogy visszafordult és ott cikázott közöttük, úgy ugráltak, mint a bakkecskék.
A döglésen és a rövid kis mászkálásokon kívül tényleg nem sok mindent csináltunk, figyeltük a majmokat, ahogy a hídon csimpaszkodnak, volt belőlük egy csomó, illetve felmásztunk a tizenhárom emeletes Swarg Niwas templomba, ahol az istenek panteonja fogadott minket, kismillió harangocskával, amit boldog-boldogtalan megkongatott (mi is persze), kaptunk áldást is (én most ingyen, Marti viszont fizetett, beszívta), vettünk egy szikkadt grapefruitot, amit a teheneknek adtunk és csak kóricáltunk összevissza.


Lehetett volna jógázni, de nem akartunk annyit maradni, hogy értelem lett volna behúzódni egy ashramba, én pedig különben sem tudtam volna a lábam miatt szinte semmilyen gyakorlatot sem megcsinálni. Most indulunk Agrába, sleeper busszal, ahol ágyak vannak, íme a jegy:

remelem nalatok normalisan jatsza le a videot a vimeo, mert itt nagyon sziv- es kepszaggatoan lassu:

Srinagar from varanasi varangyai on Vimeo.