Kb hat óra repülés után leszálltunk Delhiben, ahol ki kellett töltenünk egy egészségügyi kérdőívet, hogy H1N1-esek vagyunk-e, beírtuk h nem, mindenki megnyugodott, majd ki kellett töltenünk vmi Immagration papírt, ahová be kellett írnom hogy hol fogunk tartózkodni Indiában, cím, telefonszám. Üresen hagytam, de nem akart beengedni a figura, így elővettem a Lonely Planetet és beleírtam az első szállodát, ahol kinyílt a könyv, erre megnyugodott, és letépte a papír alján levő töküres sávot, majd odaadta. A Martis egy másiknál ment be, neki a faszi írta be saját maga, hogy a Radissonban lakik, teljesen értelmetlen az egész, főleg h a végén a kijáratnál le kellett adnunk egy militarynőnek az üres fecnit, amiből már egy köteg volt a kezében. Remélem gondosan elrakják majd egy irattárba...

A reptéren becsatlakozott hozzánk két svéd csaj, kiderült h ők is a vasútállomáshoz igyekeztek, mint mi, mert ott van a Paharganj, ahol a legolcsóbb szállások vannak Delhiben. Elmentünk a prepaid taxi bódéjához még bent a váróban, kifizettünk a faszinak 270 rúpiát (4 a szorzó) négyünkért plusz a csomagjaikért, majd kitöltött vmi fecnit a nevemmel, meg azzal h hová megyünk , azt odaadta és mehettünk a taxikhoz, akik kint álltak. Amint kitettük a lábunkat egyből megrohantak bennünket egy csomóan, vki már tépte volna ki a kezemből a fecnit, mondtam neki h nem adom, de ő meg húzta és közben magyarázott. Vhogy odarángatóztunk egy kb 40 éves fekete csotrogányhoz, körülötte egy csomó alak, legtöbbjük ilyen maoista 50-es évekbeli szürkéskék zubbonyban, egyből rángatták le a táskánkat, az enyémet be is gyömöszölték a csomagtartóba, de látszott hogy oda már nem fér be egy másik, pedig volt még három nagy, meg több kicsi táska. Még egyet azért természetesen vmi kifinomult technikával bepréseltek, a másik kettőt meg berakták az első ülésre, mi pedig behajtogattuk magunkat hátra négyen, máig nem tudom h hogyan, de a sofőr is érezte h ez necces, mert 150 méter után helyet cseréltett a Mártonnal és az egyik csomaggal, így már kicsit jobb lett.

Az út csendes eseménytelenségben zajlott, szokásos ismerkedés a svédekkel, és ti voltatok-e már itt, és meddig maradtok, stb, közben pedig időnként eldörömböl melletünk vmi balról-jobbról, elölről-hátulról, de az utolsó pillanatban mindig valahogy megoldódik az életünk további folytatása, és pár pillanatig biztosan tudom, hogy nem az volt az utolsó kép amit láttam életemben.

Amikor megérkeztünk a pályaudvarhoz, és kiszálltunk egy a földön irgalmatlan mocsokban és rongyokban fekvő fogalmam sincs, hogy élő vagy halott ember mellett, és felkaptuk a csomagjainkat, egyből elkezdtek ránknyomulni páran, de egész jól sikerült elvergődnünk egy felüljáróig, ahonnan ömlöttek le a legkülönbözőbb emberek, súlyos, itthon soha nem látott arcok, eszméletlen kavalkád, hangzavar, közben üvölt a hangosbemondó hindiül és angolul, mindenki jön, megy, nyomul, bámul, vagy a lábait a nyakába helyezve a kézfején járva koldul. Nagyon súlyos koldusok vannak, nehéz túllépni az emberben feltörő empátián és leszarni őket, de nincs semmi más lehetőség asszem. Mikor átvergődtünk a felüljáron és megláttam az utcát ahol hotelt kerestünk, elképzelni nem tudtam volna, hogy tényleg itt fogunk lakni. Elképesztő káosz, zsivaj, mocsok, sár, szar, por, szemét, kutya, tehén, géppisztolyos rendőr, riksa, motor, bicikli, húzós kocsi minden franccal, sajátos szag, ami olyan mintha valami füstölő után visszamaradt édeskés illatot kikevernének égett gumi és erjedő vizelet csípős-tompa szagával, extraként néha ürítménycsíkokkal színezve és rengeteg ember, akik nagyrésze vagy el akar adni neked valamit, vagy hotelt akar ajánlani vagy turistairodát, és nem tudod magadról levakarni őket, mert állandóan a sarkadban vannak és mondják és kérdeznek, honnan jöttél, meddig maradsz, vásárolj itt, ha nem ma, akkor holnap, stb.

Végül találtunk egy hotelt 400-ért per szoba per nap, egész jó, mármint a körülményekhez képest. Lepakoltunk, aztán elindultunk kicsit mászkálni reggel f8 körül atomkészen, egyből jött a szádhu áldani, a piperkőc csajozni (velünk jöttek a svédek), a motorriksás pasizni, a koldus koldulni és persze a rengeteg önjelölt idegenvezető, akik mindegyike az egyetlen hivatalos turistairodához akart bennünket kalauzolni, az egyik nepáli, a másik radszasztáni, persze egyik sem akar semmi mást, csak jót nekünk, vagy az angolt gyakorolni Némelyiket egészen nehéz volt levakarni magunkról, de mindegy is, mert pillanatok alatt ott volt a másik helyette. Kóvályogtunk kicsit összevissza, elkavarodtunk kissé, de a térkép tabuvá vált, mert abban a pillanatban ahogy elővettük, egyből ránknyomult valaki és ez egy idő után rendkívül fárasztó, amellett, hogy egyébként vicces, mert közben el lehet velük beszélgetni, érdeklődőek, időnként pedig összevesznek, hogy a másik csaló, mert ő unofficial irodához akar vezetni, míg én az egyetlen officialhoz. Természetes csak egy official iroda van, de hogy melyik az, az mindig attól függ, hogy éppen ki akar odacsalni minket. Közben néha elhaladunk egy járdaszigeten a porban fekvő felismerhetetlen alak mellett, egy földön kuporgó fogatlan, rohadt banánt árusító asszony mellett, vagy egy furcsa pózban vmi kerítés tövében heverő egyik kezében farudat tartó és közben azzal az aszfaltot ütemesen csapkodó férfi mellett. Borbélyok várnak arra kis tükrükkel és borotvájukkal, hogy megborotválhassanak, de nem teszem, mert azt mondta egy önjelölt kedves barát, hogy jó a szakállam, olyan vagyok, mint egy filmsztár, nem akarok neki csalódást okozni, ha ne adj isten mégegyszer összefutunk Delhiben.

Mindezek mellett itt lenni nagyon-nagyon jó, átértékeli pillanatok alatt az ember, hogy az otthoni problémák milyen szinten vannak ahhoz képest, amikkel itt kell megküzdeniük az itt élőknek. Az emberek nagyon barátságosak és közvetlenek, mégha ez időnként igen fárasztó is, de szerintem hamar hozzá fogunk szokni. Ettünk egy dél-indiai kis gyorskajáldában, ahol csak helyiek voltak, ott legalább meg tudtuk nézni a térképen, hogy merre kell visszamennünk. Én mindenképp olyat akartam enni, amiről nem tudom hogy micsoda, így sikerült kapnom egy adag szép nagy banánlevélre helyezett fehér tésztarakást, ami leginkább a túlfőtt cérnametéltre emlékeztett, de mivel nemigen volt íze, így biztos nem az volt. Szerencsére kaptam hozzá kókusztejet, amivel meglocsolgattam, így kellemesen tocsogóssabbá vált, de ízt csak a külön kért csatniknak köszönhettem, mert azokba tunkoltam bele a kezemmel a kis fehér férgeket. Három falat után el is fogyott, de nem hiányzott több. Ez kb. 60 rúpiába került. Később ettünk a Mártissal a GEM bárban, ahol Kingfisher sörökkel kezdtük (szerencsére 6,5 decisek, viszont drágák, mert palackja 70-80 rúpia), majd jó kis észak-india kaját toltunk csapátival, szabdzsival, raitával, dahl-lal, minden franccal. Kb. 100 rúpia volt egy adag.

Itt egy pár kép, asszem kicsit sokat hörrentem, bocs: